Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 57. (Nyíregyháza, 2015)
Néprajz - Ratkó Lujza: Táncviseletek a Nyíregyháza környéki tirpákoknál Szabolcs-Szatmár-Bereg megye népviseletei. Viselettörténeti sorozat iI.
Táncviseletek a Nyíregyháza környéki tirpákoknál kötényről tudjuk, hogy 2-3 szél luszterbó\ vagy g/otból (klottból) készült úgy, hogy a derékpántba befogott anyagot lerakták. A szoknya aljáig érő rakott kötőt hátul két zsinórral, salanggal kötötték meg (Botík-Sigmundová 1986. 83.). Ez a félkötő meglehetősen hamar kiszorult az ünnepi viseletből, ugyanis - mint feljebb már említettük - a XX. század első évtizedeiből származó fényképeken már csak elvétve lehet kötényt látni, és azok sem rakottak, hanem egyszerű ráncolt fazonúak. Hétköznapra, munkavégzéshez ekkoriban már a mellet is takaró egészkötőt, a mejjeskét viselték. A viselet része volt a ruha anyagából varrt 10 cm széles öv, amelyet masnira kötöttek a derékon, két vége pedig leért a térdig. Az övét leginyfogónak hívták (Jakab 1956/6. 23.). A XX. század első évtizedeiből származó archív fotókon, főként műtermi felvételeken gyakran látható a női ünneplő viselet részeként széles öv, de ezek mindegyike csak a derékbőségnek megfelelő hosszúságú, és patenttal vagy kapoccsal van összefogva viselője derekán; masnival vagy térdig érő szalaggal nem találkozunk (6. kép). A szoknya alá 2-6 keményített alsószoknyát, fehéralsót vettek fel, amelynek az alját fehér hímzéssel és csipkével díszítették. A Sóstói Múzeumfalu gyűjteményében található egy vékony vászonból varrt alsószoknya, amely piros és kék virágmotívummal, indás levélmintával hímzett (Bodnár 1996. 97.). Az alsószoknya alatt házilag szőtt keményvászonbó\ (kendervászonból) készült, 3-4 szél bőségű rövid pendelyt viseltek. Mivel a XX. század elején még nem ismerték a bugyit, ezért a nőknek vigyáznia kellett arra, hogy tánc közben apendelyük fel ne csapódjon. A Nyírségből vannak adatok arra, hogy milyen praktikákhoz folyamodtak ilyenkor: például pár öltéssel összevarrták a lábuk között a pendelyt, vagy a kötőjük két sarkát hátul zsebkendővel összekötötték, ami így lefogta a szoknya forgását. A legegyszerűbb módszer, amely gyakran látható táncfilmeken, a felcsapódó szoknya kézzel való lefogása (Ratkó 1996. 290.). A bugyi kb. az 1930-as évektől terjedt el a korabeli fiatalság öltözékében, az idősebb generációk viszont továbbra sem hordták. Az alsónemű táncban való viselése azonban némi elővigyázatosságot igényelt: „Boti bugyit vettünk, rózsaszínt. Mikor táncolni mentünk, gombostűkkel erősítettük az alsóruhához, hogy le ne essen a nagy táncolás közbe.” (Jakab 1956/6. 24.) A lábra általában fehér harisnyát (nem harisnyanadrágot!) húztak, amelyet térd fölött színes selyemszalaggal kötöttek meg, hogy le ne csússzon. A szalag természetesen díszítette is a leány öltözékét. A fehéren kívül előfordult világosdrapp harisnya is. Feketét csak barna, illetve sötét ruhához vettek fel. Nyáron gyakran mezítlábra húzták fel a cipőt. A báli viselet kiegészítője volt a nyakba kötött hosszú, térdig leérő fehér vagy színes „selyemsál”, amely alatt valószínűleg inkább széles selyemszalagot kell értenünk. A lányok egy-két soros gyöngyöt vagy aranyláncot is tettek a nyakukba (Jakab 1956/6. 23.). Tánc közben a lányok csipkés szélű zsebkendőt tartottak a kezükben, de az ezzel való integetés, lengetés nem volt szokás (Jakab 1956/5. 6.). A nagyobb ünnepi bálokba az anyák batyuban vitték lányuk számára a váltás ruhát. Éjfélkor, amikor vacsoraszünetre került sor, a lányok átöltöztek egyszerűbb, olcsóbb ruhába, csak a keményített alsószoknya maradt rajtuk (Jakab 1956/6.). Az asszonyok viseletének színe éppúgy, mint a magyaroknál, életkoruk előrehaladtával egyre sötétült: a menyecskék még búzakék és égszin ruhákban jártak, később egyre sötétebb, végül már csak fekete ruha illette őket. „Az asszonyoknak csak a sötét ruha illik, még ha fiatal is. [19]47-beméga tanítónőt is megszólták, ha színes ruhába járt.” (Ratkó 2014. 583-584.) 201
