Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 57. (Nyíregyháza, 2015)

Irodalomtörténet - Dr. Rácz Magdolna: Ilosvay Ferenc (1914-1990). A szülőföld és a természet szerelmese

Ilosvay Ferenc (1914-1990)

Gazdag nyelvi leleménnyel alkalmazza a legtöbbször a természet világához kötődő hasonlatait. Az egyik legtalálóbb a hegyi patak finom erotikával átszőtt leírása: „Olyan a hegyipatak - nem győzöm eleget bizonygatni - mint az asszonyféle. Mert itt van ez is, ez a Szalajka. Végigfekszik a bükkön vetett ágyában, a feje, ahol a legszűkebb, az Istállóskőnél, derekát csípeje táját azonban már alkalmas szélességben fordítgatja hol jobbra, hol balra, Szilvásvárad patyolatfehér házai között. ” (Dolgot vállalok a „hegybe” - Ilosvay 2000. 94.)

Olvasóit felvidítják tréfás hasonlatai: „szégyenkeztem, akár a nyírott puli, ha megbámulják a birkák ” (Húsvéti tojás - Ilosvay 2000. 12.) vagy „ biz ’ Isten úgy járt a szemem, valahányszor kiléptem a kunyhóból, mint a dürrögő mogyoróstyúk kakasáé, ide-oda, fel-le, előre-hátra” (Feljelentettek - Ilosvay 2000. 89.). Vagy akár: „Dideregtem, mint a hajtásból patakon át kisuttyanó róka. ” (Dolgot vállalok a „hegybe” - Ilosvay 2000. 93.)

Finom lelki húrokat pendítenek meg a hit és természet világát idéző gondolatai: „A magas hegyek és a magashegyi nagy erdők olyanok, mint a templom csöndjében hallgató gyóntatószékek. Kinyitják az ember lelkét. ” (Alkonyodik - Ilosvay 2000. 35.) „ Mert olyan tiszta a vize, mint az örömtől kihulló könny, vagy az oltár rácsától a térdeplőhöz lépegető elsőáldozó lelke. ” (Novemberi töprengés - Ilosvay 2000. 86.)

Mintha mesét olvasnánk, úgy elevenedik meg a közelgő zivatar: „ Márpedig a pilisi hegyvonulat felől lomhán, ravaszul, mint valamely óriás borz, kövér fellegtakaró közeledett. Nem fellegek... ezzel kötekedhet ugyan a dunai szél, de eltéríteni nem tudja. Ha ez a láthatárig elnyújtózó felleg-sárkány jönni akar, előbb utóbb ide is érkezik. Ha pedig ideérkezik... ” (Téli történet — Ilosvay 1964. 23-24.)

Ilosvay Ferenc minden mondata, mely a természet világába enged bepillantást, elvarázsolja olvasóit. Békét, harmóniát sugároz. Holott az író élete nem volt tündérmese. Többször megjárta a poklot. 1944 őszén háborúellenessége miatt letartóztatta a Gestapo. Közel egy évig volt koncentrációs táborok lakója. 1949-ben pedig klerikális és szovjetellenes szervezkedés vádjával tartóztatták le, internáló táborokban dolgozott. 1956 után az emigrációt választotta (Katona 1995. 417^118.).

Hatalmas lelkierejét, hazája és a természet iránti végtelen szeretetét azonban semmi nem ingathatta meg. Bárhol járt a nagyvilágban, mindig az otthoni tájhoz hasonlította. Képzeletben soha nem hagyta el az országot. A lelke örökre itt maradt. A természet csodálatos világa meghálálta a szeretetet, mindenütt elé varázsolt valamit, amitől egy pillanatra otthoni tájon járhatott.

Hol a szabolcsi táj elevenedik meg: „ Az ALPESI TÓ gyérecske nádhajából tőkésrécék riadnak elő, amikor tudatlanul és otrombán beletocsog az ember a nádszélbe, mert boldogan ismerte fel a turbánliliom és a nádi kosbor hazai rekettyésekből ismerős értékes-szép virágát. ’Jééé! Hát ti hogy kerültök ide? ’ Mire a hidegtől és a hosszú télidőtől törpécske nádas visszakotyog: ’És te? Te hogy kerülsz ide?”’ (Van ez így néha - Ilosvay 2000. 189.) Hol a Zempléni hegység szeretett vidéke: „ ’NO NÉZD CSAK, mintha odahaza lennék. 'Eltűnődik az ember, a hasonlatosságnak örömöt s bánatot egyaránt fellebbentö tüneményén... No, igen - dörmögi a magában járók mórikáló, önmagukkal társalgó módján -ez a szurdok A Isókékedről való. Csak hát ugye ... - s felsóhajt - a Hemzsőtető hiányzik mögüle. Hogy is volt az? Itt jobbra, ahogy ülök a hátam megett ... — és az ember már magátmutogatásból is hátratekint - ... hijnye, a mindenit! Úgy szusszan ki belőle a riadt meglepődés gőze, mint csatos szikvizes üveg felnyitásakor a feszülő pára, s megpezsdült vérrel, fürgén ugrik valamely jobb kilátású pontra. Mert ott böki orrát az ég felé, szürkés kormos sziklaszakállával a ’Hemzső-tető’." (Van ez így néha - Ilosvay 2000. 186.)

Nem csupán természet iránti rajongását, hanem magyarságához, a magyar nyelvhez fűződő hűségét is óvta, őrizte. Magyar volt és maradt, a szó nemes értelmében. „De ezért kellett magyarul szótanom valakihez. Mert a magyar nyelv, a magyar értelem, a magyar lélek valahogy másként

307