Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 57. (Nyíregyháza, 2015)

Irodalomtörténet - Dr. Rácz Magdolna: Ilosvay Ferenc (1914-1990). A szülőföld és a természet szerelmese

D. Rácz Magdolna

tekergő új malacok, a fák fölött látja a héja barna libbenését, a bokrokból ismerősen rebben az avarszínű császármadár. ” (Elöljáróban - Ilosvay 1995. 7.)

A tél haldoklásának, a közeledő tavasznak megszemélyesítésekkel, színekkel, madárhangokkal való leírása olyan, mint valami zenemű: „A hó korhadni kezd, fehér kérgét barna, fekete foltok tarkázzák, holtnak vélt patakok, folyók, tavak szétfeszítik jégbörtön falaikat, s az előmosolygó vízfoltokon már kora reggel felhangzik a telet szapuló réceasszonyságok kárörvendő hahotázása: ”...há-há-há sá-padt az öreg már, sá-padt az öreg már há-há-há ”. A hazatérő egerészölyv ellibben a tottyos nénék felett, s vidáman lekiált: „ ...meg hiiiuuu ...hmu... ” Erre a zöld harkály is felbátorodik, mert ugyancsak megelégelte már a fösvény tél szűkre szabott, befagyasztott pondróadagját: „hihihihi-lüke-lüke... ”, s összepillog szalonkabátos rokonával a fekete harkállyal, aki - mint minden illem szerint öltözködött bürokrata - helyeslő kuncogással bókol az ölyvnek: Kri-kri-kri.... hiuuu-hiuu-hiuu... ” (Fújnak már a böjti szelek - Ilosvay 2000. 163.)

Egy Duna parti nyári este leírása nyomán megelevenednek: „Ercsi alatt szomorú és malátafüzekkel ékes zátonyok, a közöttük sulymot, nádat, vidrát, vízimadárságot, ponty-öregapákat és fürge csukát nevelő holtágak, meg azok a süllőtartásos, mederterelő kőhányások... Estefelé a sokfajtájú récékfüttyögő szárnyalású csapatai, a jóllakotton köreiket kerítő rétihéják, néhány lomha, krákogó szürkegém-pirinyó lámpások százai, a szentjánosbogarak, az itt-ott pehelykönnyű libbenéssel a sötétlila levegőben lappantyú imbolyog, ...be csodás színjátéka a Természetnek. ” (Júliusi csavargás a Dunán - Ilosvay 2000. 120.)

Szinte észre sem veszi az olvasó, már megismerkedett az itt található növény, állat és madárfajokkal. Az író gyönyörködtetve tanít.

Mint láthattuk, müveiben nem csupán a tartalmi, de a formai elemek szépsége, különlegessége is figyelemre méltó. Hasonlatokkal, megszemélyesítésekkel ékesített tájleírásai színesek, elevenek, festő ecsetjére kívánkozóak. Tavaszi táj vidámsága, harsánysága, üdesége tükröződik a következő hasonlatban: „A nap melegen szórta meleg aranyát a tájra, s az erdő fáinak kölyökzöld lombozata, a kankalin és a boglárka sárgája, a kökörcsin bundás kékje és a szökdécselő, pletykáló csermely szélén kövérkedő gólyahír rézarany színe fénylettek, mint kimosdatott iskolásgyerekek valamely ünnepélyen. ” (Alkonyodik - Ilosvay 2000. 34.) Vagy éppen az őszi erdő illata, színei elevenednek meg: „Az erdőnek olyan illata van, mint a pincéknek, ahol a fogadósné-gömbölyű hordókban a már átfejtett új bor pihen. A jegenye, a luc, veresgyanta- és feketefenyők előkelő mélyzöldje és a kőris, juhar sárgája, a bükkök már bámuló bíbora, az éger s a tölgy kapucinus-barnája tarkítja. Az útszélen ritkán, de még reádvillantja fényesen selymes aranyszirmát a boglárka, kikacsint mélykéken a borzas fű közül a kései harangvirág, s feléd integet... ” (Novemberi töprengés — Ilosvay 2000. 86.)

Mennyi szépség mutatkozik ebben a leírásban. Találó, vidám jelzős szókapcsolat a fogadósné-gömbölyü hordó. A kis virágok pajkos megszemélyesitése: reád villantja, kikacsint, feléd integet, a lírai művek szépségével vetekszik. A színeket jelző kifejezései is egyediek: előkelő mélyzöld, kapucinus-barna, és a leginkább lírai művekben felcsendülő a tölgyek színét láttató alliteráció: bámuló bíbora, költői ihletettséget sugallnak.

Az író a nyelv mestere. Prózai művekben szokatlan a közelgő vízparti hajnalnak az ilyen költői eszközökkel, megszemélyesítésekkel, alliterációval történő ábrázolása: „A vizet nem láthatta a szem, s a vén fák alatt, az öreg ladik ölében a keskeny fapalló végére barkácsolt lesházikó felett a sötétség és a csend nézte az idő múlását. A sötétség aztán megritkult, de a csend még maradt, csak a fákról pottyantak lefelé a köd kövér kölykei, vagy leszaladtak a fák derekán, és fejest ugrottak a mocsár fekete vizébe. ” (Újbor — Ilosvay 2000. 124.)

306