Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 55. (Nyíregyháza, 2013)
Régészet - Bollók Ádám: A tiszabezdédi tarsolylemez ikonográfiájáról
A tiszabezdédi tarsolylemez ikonográfiájáról valamelyest is képzettek - számára ne jelenthessen komoly akadályt még a leginkább mindössze néhány elemre leegyszerűsítő formula értelmezése sem. Éppen a téma kiemelt szerepe miatt különösen érdekes ugyanakkor, hogy a különböző keresztre feszítés ikonográfiák között sem a késő ókorban, sem az annak hagyományait szorosabban követő Bizáncban, sem pedig a késő középkori Nyugaton197 nem vált elterjedt, standardizálódott típussá az oroszlánnal és unicomissal kiegészített változat. A VIII—IX. században (amint a fentebb tárgyalt alkotások mutatják) létezett ez a forma, s igen valószínű, hogy a fent tárgyalt késő ókori kopt faliszőnyegeken - ezek templomi jelenléte írott forrásokkal jól adatolt (vö. Mango 2007. 41-43.) - is ennek egy variánsával állunk szemben. Mielőtt túlságosan előreszaladnánk, van még egy kérdéskör, amelynek a bezdédi egyszarvú vizsgálata során teret kell szentelnünk. Amint ugyanis már e részfejezet bevezetőjében szó volt róla, nem kizárólag az indiai, illetve az európai keresztény kultúrkörben vertek mély gyökeret a különleges tulajdonságokkal rendelkező mesés egyszarvú állatokról szóló képzetek, hanem a két világ között elterülő, illetve közvetítő szerepet játszó térségekben és kultúrákban is. E szempontból ugyan figyelemre méltó, hogy a säsänida művészetben nem találkozhatunk egyszarvú ábrázolásokkal, ugyanakkor az arabban a rinocéroszt jelölő ‘karkadann’ szó szanszkrit eredetű, és ismert volt a pahlaviban is; annyi tehát bizonyos, hogy a rinocérosz - habár gyakori távolról sem volt - ismert volt a säsänida Iránban (Ettinghausen 1950. 94-95., 149-150.).198 Az is bizonyosnak tűnik, hogy a IX. századtól a muszlim szerzőknél feltűnő karkadann jellemzői között korántsem csak az ebből a keleti tradícióból származó elemek figyelhetők meg, de több szerzőre jelentős hatást gyakoroltak a görög természetismereti munkákból (elsősorban Arisztotelész De partibus animaliumából) származó részletek is. Az egyszarvú lényekre vonatkozó források, illetve a belőlük kiolvasható elképzelések sokszínűsége is oka volt annak, hogy a muszlim forrásokban több szóról kimutatható az ‘egyszarvú’ jelentés (pl. haris, säzehvär, áras, al-micrag, qafa) - leggyakrabban azonban mégis a ‘rinocérosz’jelentésű karkadann névvel találkozhatunk.199 Ám nemcsak a lényre vonatkozó megnevezések, de a vizuális megjelenítésére létrehozott ábrázolásformák is széles spektrumon mozogtak. Ezek között, szemben a késő antik és kora középkori Mediterráneumban és Nyugat-Európában elenyésző számú és arányú szárnyas egyszarvúval, már a korai időktől kezdve viszonylag sok szárnyas példányt találhatunk. Sőt, mindjárt az első ismert iszlám kori, jól azonosítható egyszarvú ábrázolásokat felmutató X-XI. századi hispániai elefántcsontfaragvány-csoporton ilyen szárnyas lényeket láthatunk (19. kép 2.).200 Az írott szövegek elemzéséből ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a szárny - amely a vizsgált írásokban nem, pusztán a hozzájuk tartozó ábrázolásokon tűnik fel - a rinocérosz-karkadann korántsem elengedhetetlen része; pusztán a szokatlan állat meghatározó jegyei mellett mintegy kiegészítéseként jelenik meg (Ettinghausen 1950. 8-9., 24-25.). Érdemes arra is felfigyelnünk, hogy e X-XI. századi ábrázolások után a szárnyas egyszarvú mintegy két évszázadra eltűnik a muszlim képzőművészet kelléktárából, s csak a XIII-XIV. században tűnik ott fel ismét (Ettinghausen 1950. 24.). 197 A késő középkori néhány megjelenést felsorolja Einhorn 1997. 521-524. 198 A legújabb, fentebb a senmurv kapcsán részletesebben tárgyalt IV. századi säsänida sziklarelief (Rag-e Bibi, Afganisztán) tanúsítja, hogy a rinocérosz legalábbis a säsänida Irán keleti, Indiával érintkező részein ismert volt (vö. Grenet 2005. Fig. 6., Grenet et al. 2007. Fig. 2-3.). 199 Erre nézve lásd Ettinghausen 1950. összeállítását! 200 Lószerű testtel, előre meredő szarvval: Collection Marquis Hubert de Ganay, Paris (XI. század eleje): Ettinghausen 1950. PI. 5., Kühnel 1971. 45., Nr. 38., Taf. XXXIa.; kecskeszerű testtel, hátrafelé kanyarodó szarvval, szárnnyal: Inv. Nr. 10-1866, Victoria and Albert Museum, London (XI. század eleje): Kühnel 1971. 44-45., Nr. 37., Taf. XXVI1-XXV111., Beckwith 1989A. Pl. 29.; Museo Arqueológico Nációnál, Madrid (1025-1030): Kühnel 1971. 47-48., Nr. 4L, Abb. 49.; Inv. Nr. 57371, Museo Arqueológico Nációnál, Madrid (1049/1050): Cat. New York 1992. 204-206., Nr. 7. 155
