A nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyvei 54. (Nyíregyháza, 2012)

Néprajz - Bodnár Zsuzsanna: „Hej halászok, halászok..." Ősi mesterségünk a halászat című időszaki kiállítás margójára

Bodnár Zsuzsanna mesterségbeli jelképnek, halászemberek eszközének, sokszor azonban emléktárgynak készült (vö: BODNÁR 2007. 80.). Itt mutattuk be a hal ábrázolásának egyik igen értékes darabját, egy nagy tálat, amely Kresz Mária néprajzkutató szerint Tiszafüreden készült, s öblében páros hal alak látható (5. kép). A hal mindenekelőtt a termékenységet jelképezi, ugyanakkor a kereszténység egyik legősibb szimbóluma is. Itt említhetjük meg a gyiigyei református templomot (1767), melynek mennyezetén egy cápához hasonló nagy hal, és mellette négy kis hal látható (6. kép). A halábrázolások az első keresztények számára a vízzel való keresztelésre emlékeztető jellé váltak. Kapcsolhatók a böjti szokásokhoz is, s így elsősorban ilyen értelemben jelennek meg edényeken, tálakon és más eszközökön. A hajdani halbőség illusztrálására a posztamensek felett a falon helyeztük el Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyék címerét, amelyeknek érdekessége, hogy mindegyikben szerepel valamilyen formában a hal (7. kép). A következő üveges vitrin felső polcán egy hal csontvázát, illetve csiszolt üveghengerben (formaiinban) a keszeg légzőszervének működését, alatta egy sóval preparált harcsafejet mutattunk be, amelyek elsősorban a gyerekek érdeklődését keltették fel. A hihetetlen halbőséget jelzi, hogy - nem véletlenül - csaknem valamennyi Tisza mellett fekvő szabolcsi és beregi község XVIII. századi pecsétnyomójára rákerült a halászatot, halbőséget jelképező hal ábrája, hiszen a víz mellett élőknek a saját létfenntartásuk biztosításán kívül eladásra is jutott a nagy fogásokból. A vitrinben bemutatott Pecsétnyomatok és címerek Bereg, Szabolcs és Szatmár megye településeiből című könyvben ezeket a pecsétnyomókat láthatták az érdeklődök (CSERMELY-TAKÁCS 1988.). A XVIII-XIX. századból származó községi pecsétek jól tükrözik a települések természeti viszonyait, gazdálkodását, életmódját. Ebben a vitrinben még több hálónehezéket, párát, különböző nagyságú hálókötő tűt, hálókötő deszkát és haltartó üvegeket is kiállítottunk. Egy másik vitrin a Hal és halászat bélyegeken címet viselte. A halászatot még bélyegeken is népszerűsítették: a Tiszadadai Tájház gyűjteményéből származó bélyegsorozat bemutatta hazánk őshonos halfajtáit, a halászati módokat és halászati eszközöket, valamint a horgászatot. A vitrin felett elhelyezett színes tablókon jelent meg a különböző halfajták képe és leírása, külön csoportosítva az őshonos fajtákat és a védett halakat, amelyeknek az eszmei értékét is feltüntettük. A másik szobában a kisvízi és a folyóvízi halászatot mutattuk be. A bal oldalon egy gyékényes, lápos, mocsaras területet illusztráltunk, melyben a csíkászat eszközeit helyeztük el, a többi között a csónakot, fapapucsot, csíkkast, csíkputtonyt, csíkszedő tököt. A mai ember számára ismeretlen halfajta a csík. Az arasznyi, másfél arasznyi, kígyó testű hal tömegével élt a mocsárvilágban. Béllégzése is van, időnként felúszik a víz színére, beleharap a levegőbe, ezt a pillanatot használták ki a csíkhalászok, és a csíkvarsával kifogták zsákmányukat. A csíkvarsát, csíkkast a sűrű fonás, a kisebb méret és az egészen szűk bejárat különböztette meg a halfogásra szánt ..tarajos vesszővarsától". A réti csík fontos eledel volt azokban az időszakokban, amikor az ellenség elől a lápvilágban kellett rejtőzködnie a lakosságnak. Főleg télen csíkásztak. A téli csíkászatot nemcsak a lápos, mocsaras területekről ismerjük, ahol lápkutakat emlegetnek, hanem az apróbb tavakról pl. a Nyírségből is. A gyékény szélén a jégbe lyukat vágtak, melybe belehelyezték a vesszőből font csíkkasokat. A friss levegőre összegyűlt csíkot kasostul kiemelték, majd a víz szélén ásott csíkgödrökben tárolták. Nyárády Mihály leírja a véterrel való halászatot is. Ez egy csíkkashoz hasonló, rakottyából font eszköz, mely csak nagyságában, fonásában és részeinek nevét tekintve különbözik amattól. A Rétköz csíkját főleg Ungvárra vitték hordókban, de ide is eljöttek érte más vidékekről (Kiss 1961. 68.). Az Ecsedi-lápiak Munkácsra, Ungvárra, Beregszászra, Nagyszőllősre, Técsőre szekereztek a fogott csíkkal, s ott böjt idején a ruszinoknak adták el azokat (PÁLL 1986. 160.). 292