A nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyvei 53. (Nyíregyháza, 2011)

Művészettörténet - Irodalomtörténet és nyelvészet - Bene Jánosné: Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának „három villó tündére"

Bene Jánosné A XVII. század eleji Erdély történetének egyik legavatottabb szakértője Nagy László, aki több tanulmányában és könyvében foglalkozott a „rosszhírű Báthoryakkal" és Bethlen Gábor történelmi szerepével (NAGY 1969., NAGY 1985.). Ő a történész szemével kutatja, firtatja a már említett kor fejedelmeinek és főurainak életét, gondolkodásmódját. Az Erdélyi boszorkányperek cimű könyvében Móricz Zsigmond regényéből sokszor idéz, hiszen kénytelen bevallani, miszerint Móricz rendkívüli hitelességgel írta meg ezt a művét (NAGY 1988. oldal). A szépíró sokat búvárkodott a könyvtárakban, levéltárakban, és igyekezett minél több adatot összeszedni monumentális munkájához. Az 1614-es boszorkányper iratanyagát először Szendrey János közölte a Történelmi Tár 189l-es évfolyamában a művelődéstörténeti adatok között (SZENDREY 1891. 317-334.). A kutatás történetéhez tartozik még egy nagyon érdekes írás a Századok 1894-es évfolyamában Komáromy András tollából (KOMÁROMY 1894.). Ezzel a témával foglalkozik Makkai László Ördögszekér című regénye, amelyet a korabeli kritika minősíthetetlennek tartott (MAKKAI 1941.). Később ezt dramatizálta Páskándi Géza Átkozottak címmel (PÁSKÁNDI 1984.). Maga Móricz is írt még egy ezzel a témával foglalkozó drámát, a Boszorkányt (MÓRICZ 1981.). Természetesen nem célom, hogy esztétikailag, történelmileg, hitelesség tekintetében rangsoroljam a „három villó tündér" alakjával foglalkozó müveket. Az viszont célom, hogy megnézzem, vajon Móricz a szóban forgó regényében miként juttatja el a két Katát és a „bűbájos" Annát az ítélőszék elé. Miért jutottak oda? A XVII. századi felelet egyszerű: mert boszorkányoztak, bübájoskodtak, vérfertőző paráználkodást folytattak, a perekben elhangzott tanúvallomások szerint szerelmi mágiát gyakoroltak. Az író az 1614-es pert szinte szó szerint idézi fel. A regény „három villó tündére": Dengeleghy Mihályné Török Kata, Imreffy Jánosné Iffju Kata és Bánffy Dienesné Báthory Anna. Hogyan jelennek meg ők a műben, miképpen jutnak el az ítélőszékig? A következőkben egyenként mutatom be alakjukat, olyan sorrendben, ahogyan a színen feltűnnek. Imreffy Jánosné Iffju Kata Az ő személye különösen az első részben (Tündérkert) kap hangsúlyt, amikoris Báthory Gábor fogadni készül feleségét, Palotsay Annát. Ám Iffju Kata közbelép, és elcsábítja a fejedelmet. Ő az 1614-es per másodrendű vádlottja. A szépséges kancellámé asszony már a regény első lapjain feltűnik: „Pézsmaszag áradt az asszonyból, s aranyba borítva lágyan fordult körül. Vontarany szoknyája, mint tündöklő kupola, fehér, dús selyem ingujja ezer ráncban a könyökéig, szemérmetlen bátorsággal ez időben, szabadon hagyta könyöktől a kart, kihajtó kis skófiummal hímzett gallérja, aranyszegett cipellője: olyan volt, oly csiklandó szépségű, hogy a szem felsikoltott örömében, látásán. " (MÓRICZ 1974. 9.) Már ez a szépség elegendő lett volna ahhoz, hogy Iffju Katát boszorkánynak tartsák. De biz' a szép kancellámé nem elégedett meg ezzel, hanem különböző praktikákat vetett be a csábítás érdekében. Nem oly különös dolog ez a XVII. század elején, hiszen szinte előre megadott recept szerint folyt a szerelmi varázslás. Hiszen nem volt olyan elhagyott szerető, aki ne akarta volna visszacsábítani vagy éppen magához kötni kedvesét. Természetesen Iffju Kata is a már jól bevált módszerekhez folyamodott. „Amikor Imreffyné kirohant, úgy ahogy volt, egy szál vékony háziruhájában, a törökveres kendövei, a jobb kezében a fejedelem adta kis selyem kendöcskéjét emelve magasra: - Gábor! - kiáltotta magafeledten - ne menj el Gábor! - sikoltott mindenki füle hallatára. - Elmegyek! - kiáltotta vissza a fejedelem - soha többet nem látsz! 242