A nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyvei 53. (Nyíregyháza, 2011)

Néprajz - Ulrich Attila: Jobbágyi adózás és társadalom a Szepesi Kamara területén 1670-73 között

Ulrich Attila 1 Ft között változott, a legáltalánosabb talán a fél telek után járó 50 dénár, illetve az egész telek után járó 1 Ft cenzus. Itt a cenzust a Karácsony adaja egészíti ki, ritka az egyéb természetbeni juttatások követelése. A ruszin, román, szlovák településeken ezen túlmenően szokásban volt a különféle állatbőrök, olaj, gabona, vasám cenzusként való fizetése. A terményadózás talán a legsematikusabb, az uradalmakban általánosnak mondható annak ellenére, hogy több helységben a jobbágyok mentességet élveztek bizonyos formái alól. A gabonakilenced (igen ritkán tized), a bárány- és méhkilenced szokásban volt, mint ahogy a sertések után járó pázsit tized is. Az erdőbirtoklás jövedelme - mint korábban utaltunk rá - rejtve marad a kutató előtt. Mindenek előtt azért, mert nincsenek olyan források, amelyek a makkoltatásra hajtott sertéskondák nagyságát rögzítették volna. A forrásokban megadott sertésszámok jelzik ugyan valamennyire az erdő nagyságát és makktermő képességét, de pontos, meghatározható adatokkal nem szolgálnak. A pázsit tized általában 4-8 dénár között alakult a kondák nagyságától függően. így egy 1000 sertés hizlalására alkalmas erdő maximálisan 8000 dénárt, vagyis 80 magyar forintot hozhatott tulajdonosának. Ha ezt vesszük alapul, az egyik legnagyobb erdőbirtokos, Forgách Miklós évente szép jövedelemhez juthatott. A különféle földesúri haszonvételek (regálék) fontos szerepet töltöttek be az adózásban. Ebbe a sorba tartozik a malom, a vám, a mészárszék, a sör- és pálinkafőzés, a vendégfogadó, a bolt árenda és kocsmáitatás jövedelme. A gabonamalmok fontos szerepet játszottak a megélhetés szempontjából: a munkát végző molnárok - ha földesúri alkalmazottak voltak - a haszon harmadáért és sertéshizlalásért vállaltak munkát. Sokszor magánszemélyek vagy egész települések is béreltek malmokat. Ezek éves árendája igen alacsony, 1-2 Ft közötti összeg volt, jelezve a nem magas hasznot. A malmokban azonban nemcsak gabonát őröltek. A vízimalmok sokszor kendertörő felszereléssel is el voltak látva, vagy a gabonaőrlés mellett kovácsműhelyt alakítottak ki bennük/mellettük. A hegyvidéki területeken „vasmalmokat" (hutákat), üvegmalmokat találunk. A legjövedelmezőbb malmok bevétele éves szinten sem érte el a 80 kassai köblös bevételt. Az összeírásokban felfigyeltünk egy érdekes jelenségre, mégpedig arra, hogy a szabolcsi tájon igen ritka a malmok feljegyzése. A vámból származó földesúri jövedelem a legtöbb esetben elenyésző volt. A forgalmas kereskedelmi utakon lévő vámok azonban szép jövedelemhez juttatták tulajdonosukat (Bocskai István, Szepessy Pál, Szemere László tulajdonában voltak ilyen vámok), főként, ha az a sószállítás útvonalával is egybe esett. A jövedelmek közül a kocsmajövedelem volt az, amelyik mindig stabil bevételhez juttatta a földbirtokost. Sok esetben a nemeseknek pálinka- és sörfőzdéjük, illetve szőlőbirtokuk volt: a végtermék egy részét saját kocsmáikban értékesítették. A források szerint a haszon évi 50 Ft alatt volt kocsmánként, ami - ha figyelembe vesszük az ott árult bor „korlátozott" minőségét - nem mondható kevés bevételnek. Az összeírások adataiból kiderült, hogy a hegyvidéki tájakon főleg Zemplén vármegyétől északnyugatra - a sör- és a pálinka-fogyasztásnak volt nagy hagyománya, a borok itt háttérbe szorultak. A Hegyalján megtalálható mindhárom termék, de a sorrend ott a bor-pálinka-sör. A Hegyaljától keletre a borivásnak van nagyobb hagyománya a pálinkafogyasztás mellett, a sör itt is harmadik helyre szorult. Kijelenthető tehát, hogy a Szepesség környékén a XVII. században meghatározó ital a sör, mint ahogyan ez napjainkban is megfigyelhető. A főnemesség és a középnemesség felső kategóriáját jelentő réteg a forgalmas utak mentén vendégfogadókat és „boltokat" üzemeltetett. Ez utóbbira egyedi adat Baksa István duplini birtoka, ahol görögök vezette boltjait írták össze. Szemere László fogadóját Gálszécsen zsidó árendás bérelte. A nemesség azon része, amely jelentős kereskedelmi tevékenységet „űzött", a kereskedő-nemesség („tőkés"-vállalkozó nemesség) tagjai a XVII. század második felében már élénk 180