Istvánovits Eszter - Almássy Katalin (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 52. (Nyíregyháza, 2010)
In memoriam - 80 éve született dr. Dienes István (1929-1995) régész, múzeumigazgató - Makkay János: A lélekhittől Árpád fejedelem sírjáig
MakkayJános lélek is, árnykép is, hanem élete csöpp sem az árnynak: mert a szegény Patroklosz lelke került közelembe és itt állt az egész éjjel nyöszörögve, jajongva; mindent elrendelt: s csoda! mint maga, éppenolyan volt. ” (Iliász 23.94-107.) Ezekből a sorokból világos immár, hogy az eltemetetlen holtak örökre felismerhetőnek megmaradó ámyéklelke mindaddig nem kerülhet be Hádész házába, a többi ámyéklélek örök társaságába, amíg az immáron életiélek nélküli test ott fenn temetetlen. Az idegenben meghaltnak (legalább a testét képviselő) fejét pedig feltehetően azért kell általában (de nem mindig) hazaszállítani, mert a kikötött rítusok szerinti eltemetés elsősorban otthon biztosítható (beleértve a rítusok közé a közösség saját temetőjét, a család sírhelyét is stb.). Megengedik e sorok azt a feltételezést is, amelyet magam is vallók: az ilyen lélekképzetek nagyon korán, valamikor a paleolitikumban alakultak ki, amikor például vadászatokon szerencsétlenül járt társakról az életben maradottak álmot láttak. Tudták ugyan róluk, hogy meghaltak, de álmukban mégis megjelent az árnyuk (ámyékképük), mintha élnének. Közismert volt, hogy életüket vesztették, miközben nem csak elszállt belőlük a lélek[zet], hanem testük is visszavonhatatlanul elenyészett. Például ragadozók falták fel őket, erdőtűzben felismerhetetlenné égtek, elsodorta őket a folyó vagy a tengeri örvény, és így tovább. Az álomban mégis olyan árnyképként jelentek meg, amelyek a felébredéssel eltűntek ugyan, de az emlékezet továbbra is fel tudta idézni emlékképüket (hiszen ’éppen olyanok’ voltak), és a társaknak beszélni is lehetett róluk. Sőt, maguk az ámyékképek is képesek voltak az álomban beszélni. Amit akkor mondtak, kapcsolatba lehetett hozni hamarosan bekövetkező rendkívüli eseményekkel. így nemcsak a halál után továbbélő lélek hite alakulgatott ki, hanem a visszajáró halott képzete is, és az álomba merüléses jóslás, az álomban elnyert isteni sugallat (divinatio, tehát jósálmok = prophetic dreams, valamint mediatio és oraculum). A visszajáró halott képzete inkább rosszindulatú valamiként, ami ellen védekezni kellett, akár már a halált követően (például mindjárt az eltemetéskor zsugorítással vagy a végtagok összekötözésével). Az ilyesféle lélek- és istenképzetek között sajátos helyet foglalnak el az olyan héroszok, akik születésük és/vagy hősi tetteik okán az istenek (alacsony rangú) sorába kerülnek: Aztán Héraklész erejét láttam meg, azaz csak képmását: hiszen ő maga él örök isteneink közt, ott lakomázik, ... (Odüsszeia 11.601-603.) A Tróját elfoglaló héroszok közül senkinek sem jutott osztályrészül ilyen kivételes - héraklészi - sors. Ugyanis egyikük sem hatalmas férfiisten gyermeke, és nem mindegyikük valamelyik olümposzi isten kegyeltje! (Poszeidón például kimondottan üldözi Odüsszeuszt!) Közülük a hatalmas Aiász figyel fel először a lelátogató Odüsszeuszra, és e szavakkal fordul hozzá: 48
