Istvánovits Eszter - Almássy Katalin (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 52. (Nyíregyháza, 2010)
Forrásközlés - Piti Ferenc: A Vay család berkeszi levéltárának 1342-1382 közötti oklevelei
anyagból okleveleket. Ezek döntően világi oklevélkiadók (király, nádor, országbíró) iratai, amelyek I. Lajos király uralkodása (1342-1382) idején keletkeztek (Piti 2000a., Piti 2001., Piti 2002., Piti 2002 a„ Piti 2004a., Piti 2005., Piti 2007.). A negyedik felismerésem ugyanis az volt, hogy az Anjou-oklt. Károly Róbert-kori köteteinek érdemleges előrehaladtával a berkeszi anyagból hasznosabb inkább az I. Lajos-kori forrásokat publikálni, hiszen a Lajos-kori kötetek munkálatai (s az ezekben szereplő berkeszi oklevelek közreadása) még úgyis jó pár évtizedet vesznek igénybe. (Mindezen vonatkozó forráspublikációimat egészítette ki még a Szabolcs megye hatóságának okleveleiből összeállított könyvem - Piti 2004. amelyben szintén vannak berkeszi oklevelek.) Úgy 2005 elején, amikorra nagyjából kimerítettem cikkeimmel nem csupán a Szemle főszerkesztőjét, hanem a berkeszi anyag I. Lajos-kori világi oklevélkiadóit is, eszembe jutott: talán érdemes lenne immár a teljes I. Lajos-kori berkeszi anyagot kiadni egyben, és nem ismét (avagy továbbra is) részletmunkákban folytatni a levéltár publikálását, jelesül az egyházi testületek okleveleit. Azonban akkor már javában benne voltam az 1342. és 1343. évi Ашои-OKLT.-kötetek készítésében, így erre egy ideig nem volt módom. Saját töprengésemen túl ráadásul Németh Péter is szolidan, de rendszeresen noszogatott. О azonban először inkább azon a véleményen volt, hogy ki kellene adni az 1301-1387 közötti, teljes Anjou-kori berkeszi anyagot egyben. Sőt, valószínűleg nem csupán ő, hanem C. Tóth Norbert barátom is valami hasonlóra akart buzdítani, mikor 2005-ben teljes váratlansággal megajándékozott engem egyik NyJAMÉ-beli forrásközlésében egy (szerintem) soha el nem készülő, de (szerinte) sajtó alatt levő könyvem címével: „A Vay-család Anjou-kori oklevelei”. Bár nem vagyok képzett augur, de a jelek efféle szállongásaiból azt olvastam ki, hogy valamiféle nagyobb „berkeszi-kéziratot” ezek szerint mégis el fogok készíteni — no persze, mihelyst végzek az említett két Anjou-kötettel. Ez megtörtént 2007 októberére, így azután bele is fogtam jelen munkába. Mivel azonban a berkeszi levéltár Károly Róbert-kori része már döntően publikálásra került az Anjou-oklt. megjelent köteteiben, én pedig addig az 1. Lajos-kori iratokat tettem közzé a berkeszi anyagból, logikus volt önmagam számára, hogy nekem lesz igazam: vagyis, hogy az eddigi I. Lajos-kori publikációim anyagát kiegészítem a még fel nem dolgozott, vonatkozó iratokkal, és így jön létre az 1342-1382 közötti időszak berkeszi levéltárának forráskiadványa. Ezt a koncepciót Németh Péter is elfogadta végül, bár arra már nem emlékszem, hogy ez melyik sörözőben történt. Jelen munka (amely sokáig úgy tűnt, önálló könyv formájában valósul meg) kéziratát 2008 elején zártam le, s azóta főleg csak szakirodalmi frissítéseket tettem benne. Feldolgoz minden olyan iratot, amelyet az OL-adatbázis ezen 4 évtizednyi időre kijelöl a berkeszi anyagban. A kötetben az Anjou-oklt. rövidítéseit használtam, de (a folyamatosabb olvashatóság érdekében) jóval kevesebb abbreviatio szerepel itt, mint a sorozat korábbi köteteiben. A regeszták (vagyis a minden adatértékű elemre és részletre kiterjedő tartalmi kivonatok) nyelve magyar, de helyenként - főleg rokonsági fokoknál - meghagytam az eredeti latin kifejezést is. A kivonatok után kisebb betűmérettel szereplő apparátusokban megtalálható az adott iratnak a Magyar Országos Levéltár Diplomatikai Levéltárában levő jelzete, illetve a berkeszi levéltáron belüli ún. régi jelzete. Mivel annak idején majdnem száz százalékban csak az oklevelek előlapját fotózták le, a hátlapjukat sajnos nem, ezért az egykori hátlapi feljegyzéseket értelemszerűen nem tudtam feltüntetni. Ugyanez a helyzet a valaha hátlapon szereplő pecsétekkel: ezeknek (ahol erre lehetőség volt) az oklevél előlapjára átütő körvonalaira vagy a felerősítésüket segítő kis hártyaszalagok szerepeltetésére szorítkozhattam. A szükséges helyeken feltüntettem, hogy az adott forrást publikálták-e már (ha igen, az döntően regesztaként történt, ezért a kevés számú latin nyelvű, szó szerinti kiadást
