Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 51. (Nyíregyháza, 2009)
Könyvismertetés
Könyvismertetés Ez a könyv már egészen közelkép. Ezt sugallja az Unipan Helga tervezte borító is. Mátyás arca egészen közelről. Zöldesfekete fényben. A tökéletes Mátyásé. Murádin Jenő gondosan válogatott képekkel visz közel a szoborhoz és a szobor Kolozsvárjához. És nem csak mutatja a képeket, hanem beszél is, gyorsan, pontosan. Mutatja a tereket, amelyek várták a szobrokat, mutatja a főteret, amely Mátyást várta. ,JEz a tér Kolozsvár lelkiismerete.” Mondja a város Mátyás-kultuszát, mutatja Nagy Lajos fotóját, aki az unitárius kollégium tanáraként indítványozta az ércszobor felállítását. Aztán odaérünk a pályázathoz és nyerteséhez: Fadrusz Jánoshoz. Fadruszhoz, az idegenhez, a pozsonyihoz, a furcsához, a híreshez, aki „csak a maga belső szózatára hallgatott.” És a két szoborhoz. A kolozsvári Mátyás-szoborhoz, és a zilahi Wesselényi-szoborhoz, ahol Wesselényi magához emeli a szegény jobbágyot. Szobrok, melyek az örökkévalóságnak készültek. Szobrok, amelyekhez sem elvenni, sem hozzáadni nem lehet. Szobrok, amelyeket megörököltünk együtt a várossal. Ott randevúztunk „a ló farkánál”, ott ültünk a pádon, és olvastunk és vártunk, és sírtunk és bosszankodtunk, és közben néztük Mátyást és Kinizsit és Magyar Balázst, akik mindezt látták, és hagyták, és mutatták: nem olyan nagy a baj. Onnan nézve nem olyan nagy. Szerelmek és vizsgák és évek jönnek-mennek, de ők maradnak nekünk, és valamilyenféleképpen marad a város is. Amíg ők ott állnak, háttérben a templommal, nem lehet olyan nagy a baj. Közelkép. Ez Murádin Jenő könyve. És talán beszélni sem kell túl sokat róla. Jobb kézbe venni és megnézni, elolvasni. A Mátyás-szoborról pedig nem mondhatunk sokkal többet, mint Alexander Bernát, Fadrusz korának kiemelkedő esztétája: ,JVézd meg ezt az emléket és szívedben mély megindulást fogsz érezni. Nem fogod tudni elfordítani szemedet. Szíved mindinkább meg fog telni, és lelkedet mély érzések, oly gondolatok világába fogják vezetni, melyekről szívesebben nem szólsz, oly meghitteknek érzed őket. Ily hatást csak a nagy művésznek becsületes munkája idézhet elő. Ki tudja fejezni, amit akar, és amit gondolt és érzett, vele gondoljuk, érezzük.” A végére írhatnék a kiadókról részletesebben, különös tekintettel a Polisra, írhatnék a szerzőkről, a grafikusokról, de most nem teszem. Aki kíváncsi lesz a könyvekre, minden bizonnyal megkeresi a szerzőkről szóló szócikkeket. Amikor egymás mellé tettem ezt a négy könyvet és újraolvastam őket, talán a könyvek okozta különleges érzelmi állapot juttatott eszembe egy Fonográf slágert: , JCár hogy a magyar nyelvet rajtunk kívül nem érti senki, nem érti senki, nem érti senki, és nem is akarja megtanulni.” (Edison szavai Puskás Tivadarhoz, Bródy János szinte szó szerinti átvételében.) Kár, hogy a Polis kiadót nem ismeri senki. Legalábbis nagyon kevesen. Vajon meg akarják ismerni? Ehhez talán a kiadónak is be kellene sétálnia a reklám utcájába. Ott kellene laknia. De nem ott lakik. Nem erre figyel. Inkább halkan szóló, jól megkomponált könyveket ad ki Kolozsvárról 435
