Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 51. (Nyíregyháza, 2009)
Könyvismertetés
Istvánovits Eszter A harcok színtere áttevődött a barbarikumba. Jelzi ezt a kvádok mindenkori szövetségeseinek, a szarmatáknak a területén kimutatható kincshorizont: a zsákmányként elvitt római pénzeket most a barbárok rejtették el. Ide tartozik a pannoniai pénzforgalom összetételét visszatükröző, s mint ilyen mindenképpen zsákmányként (nem kereskedelemből származóként) értékelhető öcsödi és Hajdúnánás-tedeji együttes (Alföldi 1963. 97., 103., Soproni 1966/67. 116.). A szügyi érmek egy része bizonyosan fülezett volt. Ez a tény óvatosságra int abban a tekintetben, hogy lehet-e zsákmányként értékelnünk az együttest. Ugyanakkor nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget sem, mivel a szilágysomlyói kincs esetében is ismeretes, hogy a fulezés (legalábbis részben) barbár munka. Figyelembe véve, hogy semmit sem tudunk arról, hogyan sikerült végül a barbárokat a rómaiaknak lecsillapítaniuk, joggal tételezhetjük föl, hogy a viszonylag nagyobb mennyiségű arany a béke zálogaként jutott a kvádok kezére. Nem véletlen Alföldi András megjegyzése, hogy a III. századtól jól kitapintható folyamat - az aranypénzek kiáramlása a germánokhoz - a nyugatrómai gazdaság bukásának egyik fő oka volt (Alföldi 1943. 19.). Prohászka Péter kötetének egy másik tanulmánya a Magyar Nemzeti Múzeum adattára alapján 37 olyan római aranypénzt mutat be, amelyről a korábbi szakirodalom nem tudott. Ezek a veretek a Kárpát-medence történetének egyik legizgalmasabb időszakából, a hunkorból származnak. Abból az időszakból tehát, amikor az Alföld már a hunok uralma alá került. A korszak egyik legfontosabb kérdéséhez nyújthatnak támpontot a „régi-új” solidusok: ahhoz ti., hogy a Dunántúlon mikor és hogyan ért véget a rómaiság, mikor kerültek a tartományok barbár kézre. Különösen fontos e tekintetben a 4 új dunántúli veret: egy-egy II. Theodosius solidus Almásfüzitőről és Esztergomból, valamint 2 db Honorius solidus Pécsről. Ezek az adatok tovább árnyalják azt a képet, amelyet nemrégiben Tóth Endre vázolt föl Pannonia végnapjairól, felvetve annak lehetőségét, hogy a barbár megszállásnak az aranypénzek dunántúli megjelenése lehet az egyik indikátora (Tóth 2006.). Prohászka Péter további két numizmatikai tanulmánya a Kárpát-medencén kívüli területekre kirándul. A bukovinai Starosinetz területén 1828-ban bukkantak egy V. századi aranyakból álló kisebb kincsleletre, mely a korábbi kutatás számára ismeretlen maradt. Az 1818-ban a lombardiai Gemettóban talált együttesről ugyanezt nem mondhatjuk el. Ez esetben Prohászka a lelet előkerülési körülményeinek pontosítására vállalkozott. A kincslelet összetételének tisztázásával meggyőzően mutatott rá, hogy a pénzeket tulajdonosa vagy egy összegben kaphatta, vagy folyamatosan tezaurálhatta, s így jó okunk van benne egy keleti gót személyt sejteni. A tanulmánykötet másik felében - további négy dolgozatban - V. századi leletegyüttesekkel foglalkozik a szerző. Az utóbbi néhány évben megjelent publikációk alapján a Budapest környékének hunkoráról kirajzolódó képet árnyalja tovább a békásmegyeri sír rekonstrukciója. Nem kevéssé érdekes egy moldvai együttes - a talán szintén temetkezésből származó bivolai vagy bivolari lelet - közlése. A Nagy Géza jegyzetfüzete alapján megismert tárgyak közül kiemelkedő jelentőségű a hunkori társadalom legelőkelőbbjeinek kijáró aranytorques említése. A kőbetétes aranycsatok száma is növekedett a jelen közlés alapján. Helyesen jegyzi meg a publikáló, hogy a bivolai leletek - ahogy a korszak legtöbb együttese - etnikai meghatározásra nem alkalmasak. A Bóna István által megrajzolt ékkődíszes kerek vagy ovális testű aranycsatok térképe, melynek utánközlését is megtaláljuk az itt tárgyalt munkában, erre már önmagában is felhívja a figyelmet. Magyarázat nélkül marad ugyanis a típus hiánya az Alföldön, ami alól kivételt jelent a nagyszéksósi hun lelet. Ugyanakkor a Kárpát-medencétől keletre széles körben megtalálhatóak. A jelenleg ismert csatok elterjedési területe alapján elgondolkodtató, hogy elfogadható-e az az elképzelés, mely szerint a „hunkori katonai arisztokrácia” használta, sőt „számuk, méretük és kivitelük kapcsolatban állhatott viselőjük rangjával is ” - ahogyan Prohászka Péter fogalmaz átvéve Bóna István és Jaroslav Tejral 420
