Istvánovits Eszter (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 51. (Nyíregyháza, 2009)
Történelem, helytörténet - Néző István: Egy humanista főpap. Várday Ferenc élete és tevékenysége
Néző István A püspök a korszak gyermeke volt abban az értelemben, hogy minden lehetőséget megragadott az előmenetelre, előnyök szerzésére. Nem várt helyzetekben gyorsan tudott tájékozódni, s azokat céljai szolgálatába állította. Abban is a reneszánsz emberre ismerünk benne, hogy nem voltak megingathatatlan elvei, a szükség szerint csatlakozott politikai szövetségekhez, s lépett ki azokból, állásfoglalását a kínálkozó alkalmak, az előrehaladási lehetőségek formálták, változtatták. Megvolt benne az a sajátosság, hogy bizonyos ügyekben kivárt, taktikázott, máskor pedig éppen túlzott, heves reagálásával sodorta magát kellemetlen helyzetbe. Ez utóbbi talán éppen az öntudat megnövekedésével, az autonóm személyiség előtérbe kerülésével, a túlzott önértékeléssel függ össze. E vonások előtérbe helyezése a reneszánsz korban kezdett kibontakozni és megerősödni - a reneszánsz az egyéniség érvényesítésnek a korszaka. Jutott a reneszánsz főpapok ama tulajdonságából is elegendő Várdayba, hogy a rokonság gyarapodását, felemelkedését állandóan a szívén viselte. Ebbéli törekvését levelei és intézkedései tanúsítják.6 Emellett természetesen nem feledkezett meg saját anyagi helyzetének megerősítéséről sem, de ez nem feltétlenül öncél volt, hiszen másokon is csak úgy tudott segíteni, patronáltjait csak úgy tudta támogatni, ha volt miből adakoznia. Ami a korra jellemző, s nála szintúgy kiemelendő, a pénzkölcsönzés előtérbe kerülése. A művészeteket és a tudományt nem csak elvekben megbecsülő ember volt, hanem a gyakorlatban is kifejezésre juttatta ezt mecénáskodásával, építkezéseivel, s azzal, hogy a humanista tudósokat maga köré gyűjtötte, ezzel önmagának és egyházának szellemi támaszt biztosított, az érintetteknek pedig jövedelmet. Egyházi és világi földesúrként kivette részét az ország sorsának alakításából, hol politikai csatározással, hol a kard felkötésével. Mindezek alapján a kérdésre, amelyet a bevezetőben megfogalmaztam, azaz, hogy a „humanista” és „reneszánsz” jelzőkre valóban rászolgált-e Várday Ferenc, nyugodt szívvel igennel felelhetünk. Irodalom Balogh 1932. Balogh Jolán: Olasz falfestmények Gyulafehérvárt. Erdélyi Múzeum 7-12. 1932. 327-331. Balogh 1937. Balogh Jolán: Magyar mecénások Transzilvániában. Hitel 2. 1937. 319-327. Balogh 1943. Balogh Jolán: Az erdélyi renaissance I. 1460-1541. Erdélyi Tudományos Intézet, Kolozsvár 1943. Barta-Fekete 1973. Barta Gábor - Fekete Nagy Antal: Parasztháború 1514-ben. Gondolat, Budapest 1973. Веке 1891. Веке Antal: Az erdélyi káptalan levéltára Gyulafehérvárott. Magyar Történelmi Tár, Magyar Történelmi Társulat, Budapest 1891. Berkovits 1942. Berkovits Ilona: Várday Ferenc pontiflcaléja Bécsben. Magyar Könyvszemle 3. 1942. 259-266. Bőd 1746. Bőd Péter: Hungarus tymbaules. Nagyenyed 1764. 6 E dolgozatban a családi kapcsolatokra és ilyen irányú ténykedésére szándékosan nem tértem ki, ez egy másik tanulmány témája lehet. 256
