A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 50. (Nyíregyháza, 2008)

Helytörténet - Hegedűs Antalné: Néhány szó a beregi keresztszemes kézimunkáról

52 hímző telepen összesen 3000 munkást foglalkoztat (...) De (...) Az általánosan „ beregi hímzés "nek ismert készítmények között megtaláljuk a Tisza-vidék ősi mintáit épp úgy, mint Erdély és Kárpátalja legszebb díszítő motívumait. " (TISZÁNTÚLI FÜGGETLEN ÚJSÁG 1940.) A felduzzadt dolgozói létszám megkívánta, hogy új telephelyeket állítsanak fel, hogy könnyebb legyen a munkát kiadni, a kész munkát átvenni. Tákoson, Jándon, Tiszakerecsenyben, Gulácson, Tarpán, Mátészalkán, Nagydoboson, Kocsordon és Nagyecseden nyílt új telephely. 1939 nyarán 1200 fő, 1939 végén már 3 ezer fő dolgozót foglalkoztattak. 1942-ben 96 telephelyen 3370-en dolgoztak. A háború rövid időre megszakította a munkát, de 1947-ben a Budapesti Őszi Vásáron újra megjelent a „beregi keresztszemes" névre keresztelt kézimunka, mint a Beregi Háziipari Kft. terméke. 1948-ban Kelemenné csak úgy folytathatta a Beregi Háziipari Szövetségben a munkát, ha a Háziipari Vállalkozók névsorába kéri magát. Meg is kapta, és a megváltozott keretek között így dolgozhatott tovább. 1949-ben életbe lépett egy rendelkezés, hogy háziipari cikket csak a Népművészeti és Háziipari Vállalat útján lehet értékesíteni. Ezzel megszűnt a Kft. értékesítési lehetősége. Egy ideig a Földműves Szövetkezet keretein belül még meg lehetett szervezni a munkát és az értékesítést, de 1953-ban ez a lehetőség is megszűnt (KELEMEN 1965B.). 1953-ban megalakult a Szabolcs-Szatmár Megyei Népművészeti és Háziipari Szövetkezet, és tekintve az előző évek sikeres munkáit, Vásárosnaményban is létrehoztak egy részleget Beregi Háziipari Szövetkezet néven. Vezetője a községi tanács elnökének a felesége, Petrovics Jánosné lett. Kelemen Gyuláné munkájára nem tartottak igényt. Petrovicsné nehezen szervezte a munkát. Nem voltak segítői és nem voltak mintái, mert Kelemenné a kézimunka mintákat nem adta át a szövetkezetnek. A munka megindítása érdekében muszáj volt Kelemennét alkalmazni. Kinevezték a Háziipari Szövetkezet részlegvezetőjévé. Ő a szövetkezet munkájába bevitte a már megtervezett mintákat, beindította a munkát. Amikor már minden gördülékenyen ment, felmondtak neki. Petrovicsné a jó indítás és a minták megszerzése után már tovább tudta szervezni a szövetkezeti munkát (KELEMEN 1965B.). A Háziipari Szövetkezet szakmai felügyelete a Népi Iparművészeti Tanácshoz tartozott, ahol úgy képzelték el, hogy az itt termelt kézimunka akkor lesz „népművészeti", ha nem másolják a mintákat, hanem a meglévő mintákból évente 3-4 új mintát szerkesztenek, és azokat értékesítik. Ezeket az új mintákat a Háziipari Szövetkezet budapesti központjában zsűrizték, és ha ízlésükkel találkozott, engedélyezték a gyártását (CSISZÁR 1966. o.n.). A másik fontos dolog a színezés. A kézimunkát úgy lehet egy területhez kötni, ha egységes a színezése. Ezért a beregi keresztszemes kézimunkáknál elhagyták a színes mintákat, állandósították a piros-fekete színösszeállítást. Ettől az időtől fogva az ország bármely területén készült egy kézimunka, ha piros-fekete színnel hímezték, megkapta a beregi jelzőt és a beregi térség népművészeti termékeként kezelték. Nem véletlen, hogy Domanovszky György 1981-ben megjelent A magyar nép díszítő művészete c. munkájának a textildíszítéssel foglalkozó részében, a keresztszemes öltést használó területek felsorolása után azt írta: „ Még egy keresztszemes hímzőcsoportról van tudomásunk, mely beregi gyűjtőnéven ismert. Nem jelöl egységes stílust, sokfajta motívumból különböző kompozíciós elvekből álló csoport. Nagy területet fog össze, Bereg, Szatmár, Szabolcs bizonyos térségeit. Megítélésünk szerint az elnevezés teljesen önkényes, múltja felderítetlen és nyilván több apró stíluscsoportra kell majd bontani. " (DOMANOVSZKY 1981. 186.) Megpróbáltam bemutatni a beregi keresztszemes név alatt ismertté vált, kézműipari termékként termelt és forgalmazott kézimunka rövid történetét. Ugyanakkor csak a bevezetőben