A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 50. (Nyíregyháza, 2008)

Régészet - Jakab Attila - Jankovics Norbert: A nagyhalászi Pusztatemplom

részletformákat mutattak. A legkorábbi hazai gótikus szerkezetek jellemző módon mindenhol elsősorban tagozat architektúraként tűntek fel, anélkül, hogy az eredeti francia forrásterületen azokhoz kapcsolódó építészeti gondolkodást átvették volna (MAROSI 2001. 275., 279.). 3.2. Bővítések és átépítések a késő középkorban és a kora újkorban A tárgyalt épület történetének következő fél évezrede sokkal nehezebben rekonstruálható. Három jelentős átépítésnek, illetve bővítésnek maradt régészeti nyoma. Ezeket korhoz kötni és értelmezni nehéz, mert az átalakítások főként az Árpád-kori templom felmenő falain hagyhattak korhatározásra alkalmas nyomokat, ezek a falak azonban a XVIII. század végén végleg elpusztultak (KISS 1961. 270., DOBROVITS-CSERNYÁNSZKY-ERDÉSZ 1987. 96.), ránk csak az alapozások maradtak (VIII. tábla). A keleti oldal képe jelentősebb mértékben talán csak a déli szakaszon változott. A nyújtott szentély mellett rekonstruált oldalhelyiséget teljes egészében elbontották, helyére valamivel nagyobb, mélyebbre alapozott új helyiséget emeltek, amelynek csak széles, alaktalan, döngölt agyagalap foltja maradt fenn, keleten az apszis ívindításához csatlakozó falmagszerű, rövid csonkkal. Az utóbbi délkeleti, külső oldalán diagonális helyzetű falszakasz található, amely talán egy támpillér alapozásmaradványa. A helyiség alaprajza nem rekonstruálható, déli falából nem maradt sok, agyagfoltja a XIII. századi hajó délkeleti külső sarkához csatlakozott, ezért gyanítható, hogy egykori külső síkja nem esett egybe a déli oldalhomlokzat síkjával. Nyugati falát a mellékhajó egyenes záródású vége, az északit a szentély déli oldala alkotta. A hosszházban a legjelentősebb átalakítást a főhajó hosszának keleti két harmadát elfoglaló kripta beépítése jelentette, mivel ez valószínűleg a pillérpárok - és ezzel a hosszház közbülső térfalainak - átépítésével járt együtt. Mivel a kripta oldalfalai szorosan a korai keleti pillérek mellé épültek, nehezen képzelhető el, hogy azok, és az általuk hordott szerkezetek eredeti formájukban kibírták volna a nagyfokú földkitermelés következményeként fellépő alapozásgyengítést. A mindhárom támasz esetében meglévő habarcsos körbeépítés valószínűleg ekkor készült, a keletieknél ez az alapozások megerősítését és méretük jelentős megnagyobbítását célozta. Az északnyugati pillér déli oldalán ehhez kapcsolódik a kriptalejárat oldalfala. A hosszház belsejét tehát jelentős mértékben átformálták. Új pillérrendszere a korábbinál szabályosabb, a nyugati és a keleti pillérpár között eredetileg meglévő méretkülönbség valószínűleg jelentősen csökkent. A nyugati támaszok átépítésének mértékét nehéz megítélni, hiszen ezek a nyugati első szakasz felett lévő, rekonstruált karzatot is hordták, átalakításuk tehát az utóbbit is érinthette. Nem független a karzat megszüntetésének kérdésétől a nyugati zárófal elé épített kissé szabálytalan, téglalap alaprajzú, nyugati sarkán (esetleg sarkain?) támpillérekkel erősített helyiség rekonstrukciója. Az új rész valószínűleg a szűkös belső tér bővítésére szolgált, ezért a homlokzat síkja elé csaknem három méterrel kiugró toronnyal aligha létezett együtt. A korai templom karzatát és tornyát a legvalószínűbben tehát a pillérek átépítése és a nyugati bővítés során lebontották. A két átalakítást azonban nem lehet biztosan összekapcsolni. Különböző időben, bármilyen sorrendben történhettek. Megjegyzendő, hogy az Árpád-kori templom nyugati részéhez köthető oszloptöredékek (bélletes kapu vagy ikernyílás, illetve pillére, oszlopkötegének részlete) a kripta falából kerültek elő. A feltárás során készült fotók tanúsága szerint a nyugati bővítmény téglái a toronyalapozás építőanyagához teljesen hasonlóak voltak.

35 Talán éppen azért maradt meg a nyugati falból a legtöbb, mert a XVIII-XIX. századi falbányászás során ez a rész már nem állt. Elképzelhető, hogy a nyugati bővítmény részben a torony bontási anyagából épült.