A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 49. (Nyíregyháza, 2007)

Művészettörténet - Madár Xiména: Pál Gyula alkotásai a Jósa András Múzeumban

Pál Gyula alkotásai a Jósa András Múzeumban 1981. februárjában gyűjteményes kiállítást rendezett a Műcsarnokban. A megnyitón már nagyon betegen vett részt és hazatérte után kórházba került (BALOGH-PAPP 1983. 7.). Pár hónappal később, 1981. április elsején Pál Gyula örökre búcsút vett a Nyírség csodálatos tájaitól. Pál Gyula művészetéről Pál Gyula nem tartozott azon művészek sorába, akik engedve a divatos irányzatoknak, tartalom nélküli, csupán a formák minél izgalmasabb elrendezésére épülő képi világ megalkotására törekedtek. Az ő festői látásmódja nagyon is eredeti. Művészetét mindvégig gyermek- és ifjúkori emlékei ihlették. Saját elmondása szerint egész életében szorosan kötődött szülőföldjéhez, az itt élő és dolgozó emberekhez. A Nyírség munkától meghajlott hátú, földeken dolgozó munkásembereinek (főként a nyírségi asszonyoknak) a szószólója ő. Ház, fa, asszonyok, kerítés, utca mind-mind viszszatérő elemek festészetében. Szépen megformálódik mindez a Földosztás Nyíregyházán vagy a Fametszés és Emlék című olajképein. Maga a festő a következőképpen vall: „A művészet nem játék. Nem vasárnapok délutánjait kitöltő cselekedet. A művészet egy életre szóló kemény, következetes munka, helytállás. Közösségi ügy! A mesterségbeli tudás rideg csillogtatása csupán, bármilyen magasszintű legyen is, szemétre való holmi, ha az ember nem szól az emberhez, a műveken át. A tanulóévek, az évekig tartó szinte tudományos kutatások, a csiszolt mesterségbeli tudás megszerzése érdekében helyesek ugyan és szükségesek, de mit érünk vele, ha festeni tanulunk, de érezni nem tudunk. Mit ér a művészetünk, ha nem gyökerezett szilárd talajba, ha elszakad a való élettől, az emberektől, ha nincs honnan táplálkoznia és újra megújulnia. Valahová tartoznunk kell. Valamilyen talajból táplálkoznunk kell, és amilyen föld táplál minket, művészetünket, olyan Termés várható ezen a téren.''' (PÁL 1967. 33.) Bár a táj szinte minden esetben lényeges eleme művészetének, életművében ritkán találkozunk az emberi jelenlétet mellőző tájképekkel. Ha csak közvetetten is, de az emberi lét szinte minden tájképén jelen van. Képi világában a motívumok - legyenek azok akár alakok, akár tárgyak szimbolikus jelentéssel bírnak. Pál Gyula képein nincsenek felesleges elemek, minden egyes tárgynak, alaknak megvan a maga szigorúan meghatározott helye és szerepe. A festő mondanivalóját mesteri forma- és színredukciós módszerrel élve fejezi ki. Festményein a különböző tárgyi motívumok élesen elhatárolódnak egymástól, valamint a háttértől, és ebben nagy szerepe van a kontúrnak, mely gyakran körbezárja a formákat. Előszeretettel használta olajképein a fekete színt. A fekete vonalaknak jelentős szerepe van Pál Gyula festészetében, egyrészt a már említett kontúr szerepét töltik be, másrészt a térbeliség érzékeltetésében, a zeneileg komponált ritmusok" (ROZVÁNYI 1966. 42.) hangsúlyozásában kapnak óriási szerepet. A művész olajképeit leginkább farostlemezre festette. A farost Pál Gyula számára nem csupán egyszerű alap, hanem a kép szerves része. A festékfoltok alól felbukkanó festetlen alap okkerszínű foltjai összhangban állnak a képek barnás, kékesszürkés színvilágával és olykor a fény szerepét is betöltik. A festmények eredeti keretei úgyszintén festetlenek, színük hasonló az alap színéhez. Egyszerűségük egyrészt a festő azon meggyőződéséből fakad, hogy a díszes keret elvonja a figyelmet a műről, ugyanakkor az állandó pénzügyi gondokkal küszködő művész nem is engedhette meg magának, hogy szebb keretekkel lássa el munkáit. A festéket lazúrosán vitte fel az alapra. Bár a festékek keveréséhez sok lenolajat használt, képei mégis fénytelennek hatnak. Ennek oka az alapozatlan farostban keresendő. A lenolaj adta fényes felület hiányát, a csillogást kárpótolja az igen gyakran használt alumíniumpor, melyet festékeibe kevert. 473