A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 49. (Nyíregyháza, 2007)
Néprajz - Varga János: Közösségi elv és dokumentálás. Baráth Menyhért jándi népi verselő
Varga János a későbbiekben papírra rótt verseknél. Ennek okai a memória-korlátok; írásban a vers vizuális képe nagyobb lehetőségeket kínál az időben egymástól távolabb elhelyezkedő összerímelő szótagok sikeres alkalmazásának. Ami a verset poétikai-esztétikai szempontból különlegessé teszi, kiemeli a népi kéziratos háborús versek monoton, esemény leíró, epikus sémájából, az a vers szerkesztése. (Persze itt megint az alkotói reflexió kérdéséhez jutunk: mennyiben tudatos ez a szerkesztési mód, és vajon ki lehet-e ezt deríteni?) A költemény a különböző idősíkokat váltogatja, egyrészt a szereplők szólamai révén, másrészt a megszólalókhoz köthető életkorok és életszakaszok vonatkozásában. Az első baka ingmosás közben jövő időben gondolkodik (,JVemlesz tiszta fehér soha az én ruhám. I Amíg kinem mossa otthol ajó anyám.'''') A második a múltat idézi föl: ,fehér volt ez valamikor régen. I Ha kimosta othol drága feleségem.'''' A harmadik a jelent kapcsolja a jövőhöz: ,Jaj Istenem fordizsdmeg a sorsúnk. I Mire még egyszer kel odahaza mossunk." Szintén az időhöz, pontosabban az életkorhoz, életszakaszhoz kapcsolható a megszólalók szakaszonkénti szerkezeti elhelyezése a versben. Az első szereplő, akire még az anyja mos, fiatal felnőtt, legényember. A második már házas, aki a feleségét emlegeti. A harmadik baka általános többesben beszél (mossunk), nála nem azonosítható az életkor. A negyedik viszont a kedvesét emlegeti, tehát olyan férfiról van szó, aki a házasság előtt van még, jegyes lehet. Tehát ahogy látjuk, egy nem linearitáson alapuló időkezelést használ a vers, de éppen ezek a temporalis váltások teszik érdekessé a szerkesztési módot. Minden bizonnyal egyszerűbbnekjobban ki számi thatóbbnak tartanánk, ha az idősíkok természetes módon követnék egymást, a múltból indulva, a jelenen keresztül a jövőig. Emlékrögzítés, dokumentálás vagy esztétikai funkció? Ha a költői képek, alakzatok meghaladnak egy bizonyos kritikus szintet a népi verselő szövegeiben (ezt a kritikus szintet persze a hivatásos befogadó önkényesen maga jelöli ki), akkor joggal feltételezzük, hogy az alkotás poétikai-esztétikai igényeket próbál kielégíteni (lírai dominancia). Ellenben ha a poétikai alakzatok redukáltabbak, kevesebb található belőlük (epikus dominancia), akkor a versek megalkotásának kitüntetett célja maga a dokumentálás, az emlékek későbbi előhívásának megkönnyítése. Utóbbi esetben a poétikai eszközök (tagolás, ütem, szótagszám, rímek) mnemotechnikai funkciókat szolgálnak (lásd: ókori eposzok, sok száz és ezer soros epikus művek fejben tartása és interpretálása). Bonyolítja persze a megítélést az, hogy a népi verselők alkotásai népköltészeti mintákat is követnek, s azt jól tudjuk, hogy a népdalok, népballadák a jelzőkkel, határozókkal igen takarékosan bánnak. Másrészt az iskolázott, valamiféle olvasottsággal bíró falusi verselők műköltészeti allúziókat, formajegyeket is beemelnek költeményeikbe, s ennek következtében a költői képek jelzős szerkezetekjelenléte a poétikai „megcsináltságot" erősíti, ellenpontként a népköltészeti egyszerűséggel szemben. A fenti versben visszafogott lírai eszközökkel találkozunk, habár a vers felütése elit-irodalmi allúziókat hív elő (Toldi, János vitéz) a hivatásos olvasóban. De vajon csak őbenne, a laikusban nem? - Nem lehet, hogy csak nem tudatosul abban a formában, ahogyan a professzionális olvasatok esetében? Hiszen olyan olvasmányokat idéz meg a felütés, melyek ismertek lehettek, és így a kezdő sorok, illetve kép az ismertség, bennfentesség (textuális) érzetét hívják elő a befogadóban. (Ez is a poétikai tudatosság kérdését hozza újra előtérbe: a dilettáns nem képes arra, hogy a fent említett szövegközi eljárást reflektíve alkalmazza). 320
