A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 49. (Nyíregyháza, 2007)

Néprajz - Varga János: Közösségi elv és dokumentálás. Baráth Menyhért jándi népi verselő

Varga János vőfélykönyv stb.). A másik csoportba az önálló fogalmazású verses és prózai alkotások, amelyeket egyéni célokra készítenek egyéni gondolatokat kifejezve (levél, parasztkrónika, parasztönéletrajz, hírversek stb.) (UJVÁRY 1960. 112.). Ezek az írásos alkotások kétféle hagyomány határán keletkeznek: irodalmi műfaji mintákat követnek, de stílusuk, képalkotásuk, kifejezésmódjuk gyakran a hagyományos népköltészeti alkotásokat idézi meg.-* Az első világháború néphagyományban fellelhető kéziratos emlékeit már vizsgálta a (néprajztudomány (KÖRNYEYNÉ 1985.). A kötet szerzője hiánypótlónak szánta tanulmányát, hiszen mint bevezetőjében említi, ezzel a forrással viszonylag keveset foglalkozott a magyar néprajzi szakirodalom. Holott a népi kéziratos források fontos dokumentumok a parasztság köznapi kultúrájának, szellemi életének vizsgálatához, sőt fontos adalékokkal szolgálhatnak a történetírás számára is. A következtetések levonására pedig a források minél szélesebb körű feltárására és rendszerezésére van szükség. Környeyné Gaál Edit könyve többek között bemutatja Gergely Menyhért verses krónikáját is, amelyet Csiszár Árpád másolt le az eredeti noteszből, és amely megtalálható a Beregi Múzeum Adattárában (Beregi Múzeum Adattára: 41. dosszié 195-267. Ltsz. 2.68.) Katona Imre egy tanulmányában a népi verselők egy speciális csoportját - a versíró és rigmusmondó kubikosokat - mutatta be, illetve az ő alkotásaikat elemezte (KATONA I960.). A kubikosköltők legtöbbje csak a rögtönzött rigmusok alkotásáig jutott, de voltak közöttük tehetségesebbek, akik bonyolultabb és hosszabb versformákat is sikerrel alkalmaztak. Katona általánosságban megállapítja, hogy az általa ismert és ismertetett szövegek költői eszközökben szegények, ^gyhúrú, meglehetősen egyhangú" líraként értékelte a kubikosverseket, amelyek legtöbbjénél - már ami írásos rögzítésre került - formai bomlást eredményez az élőszóbeli előadás és ezáltal a dallam hiánya. Megállapíthatjuk, hogy amint a lírai alkotás kikerül a hallás és a hallás által kontrolált ritmus-kompetencia szabályozása alól - azaz papírra kerül -, formailag nagyon könnyen sérül: megdöccen a versritmus, szabálytalanná válnak a szótagszámok, a rímek leromlanak. A dilettáns költő természetes ritmusérzete az írásos forma létrehozásánál jelentősen sérül, szemben a hivatásos és tanult költőével. A kubikosversek és rigmusok - mint oly sok más népi verselő alkotásai - a klasszikusok (elsősorban Petőfi), a népdalok, a magyarnóták, a mozgalmi dalok hatását mutatják. „... akadtak azonban közöttük is rigmusmondó, tollforgató egyéniségek, akik a néhány soros mondókától, a több versszakos, bonyolultabb versformákig többféle lírai műfajban is próbát tettek. Az alkotások többsége helyzetadta, rögtönzött rigmus volt, nem került sor írásbeli rögzítésre, de a kortársak emlékezete minden nagyobb kubikos-lakta helységben megőrzött néhány sikerültebbet.'" (KATONA 1960. 553.) Illyés Gyula A puszták népé-ben szintén felidézi a falusi verselő, hírköltő alakját. Sorai arról tanúskodnak, hogy a huszadik század elején a verselő falusi, pusztai ember már nem a különc, az extrém kategóriájába tartozott, hiszen minden falu, minden puszta kitermelte magából írással rendszeresen foglalkozó népi költőit. ,^Aki a pusztán az olvasás mellett írt is, az legtöbb esetben komoly író volt. Nem tudom, hogy van ez másutt? - Tolna-Baranya minden pusztáján akad egy, néha két-három költő, de különösen akad a falvak zsellérsorain, azért, mert ott még több időt áldozhatnak az írásnak. Apró papírdarabkákra írnak, ha van papírjuk is, bár ehhez nemigen ragaszkodnak. „Az önálló fogalmazású, egyéni célokra készített, egyéni gondolatokat kifejező verses és prózai alkotások már az alkotó paraszti írásbeliség megnyilvánulásai. Ilyenek a: levél (—> verses levél), napló, krónika (—> parasztkrónika), önéletrajz (—» parasztönéletrajz), ill. a népköltők, hírversírók munkái (—> népi verselő). Mindezeket az alkotásokat a hagyományos szóbeli, közösségi parasztkultúrán túllépő személyes igények hívták életre. Műfaji mintáik valószínűleg irodalmiak voltak, stílusuk, kifejezésmódjuk, frazeológiájuk viszont a hagyományos népköltészeti alkotásokéval rokon. A paraszti írásbeliség műfaji gazdagsága és a szóbeli hagyomány melletti jelentősége egyenes arányban nő parasztságunk iskolázottságának mértékével, az írás-olvasás általánossá válásával." (KÜLLŐS-SZEMERKÉNYI 1981. 183.) 314