A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 48. (Nyíregyháza, 2006)

Esszé - Papp D. Tibor: A régészeti kutatóhajó

A régészeti kutatóhajó Papp D. Tibor In memóriám F. Béla

x F. Béla egész életében arra készült, hogy hajókat építsen fából, nagyokat. Nagy Péter-i álmokat szőtt, aki Németalföldön tanulta az ácsmesterséget és a fa bárdolásában nem zavarta a minden oroszok cárja titulus sem. F. Béla hivatalosan nem tanulta a hajóépítő mesterséget, valahogy úgy volt vele, mint Csontváry a festészettel; egyszerre látomása lett, és nekilátott hajót építeni. Azon a helyen, ahol akkoriban élt, sok volt a kisebb-nagyobb folyó, úgyhogy a befogadó közeg adta magát. Persze F. Béla óvatos duhaj volt, s nem kockáztatott. Először csak ladikokat készített, s miután azok fönnmaradtak a vízen, már oktatni is kezdte a hajóépítés fortélyait. A természet kegyes volt hozzá, és a kis ladikok lebegtek a vízen, még akkor is, ha ember ült bennük. A sors azonban kegyetlen. Kivette F. Béla kezéből a szekercét, és múzeumokba űzte igazgatónak. Amíg vízközeiben maradt, nem is volt baj. Galamblelke akkor kezdett háborogni, mikor egy csontszáraz vidékre vezénylették, ahol nem hogy fa-, de papírhajót sem volt érdemes építeni. Bosszúból, és hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból, házakat kezdett építeni egy nagy házban. Ezek a házak majdnem olyan nagyok voltak, mint az eredetiek, csupán faluk volt kevesebb. Egy, másfél, olykor még kettő is. Tetejük is volt, mint az igaziaknak, és mint ahogy a hajók sem süllyedtek el, ezek sem áztak be. Néhány szőrszálhasogató kifogásolta ugyan a nádazás fura módját, de F. Béla leintette: „Ecsém, nem értesz te ahhoz!". De a hajókészítés gyönyörű rítusa csak ott zenélt F. Béla lelkében. Ám a mondás igaz. Hol nagy az ínség, közel a segítség. A szárazra vetett múzeumigazgatónak briliáns ötlete támadt. Régészeti kutatóhajót kell építeni. Gondosan készült, hogyan cserkéssze be a megyei igazgatóságot, és különösen annak akkori fejét. Könnyített helyzetén, hogy az említett személy régész volt, ugyanakkor gyanakvó. De mint minden szakember, meg volt győződve róla, a szakmája az emberi gondolat „qua talis" szinonimája. Ezért F. Béla elmerült a megye gazdag régészeti anyagának tanulmányozásában. Végül összeállt a kép. A népvándorlás emberei nagy valószínűséggel imádták a vízbe temetkezést, s itt mosolyogva gondolt Isten ostorának legendájára; no lám, lehet ebben valami. A folyó, a Tisza úgyis szűz terület. „Megkutatása" akár szenzációval is kecsegtet. Szerény költségvetést készített. Gondolta, ha már beindultak a munkálatok, majd pótol a saját költségvetéséből. A nyíregyházi állomáson megerősítette lelkét a szokott helyen, és fölkereste a megyei igazgatót, s előadta tervét. Az -jeles elődjéhez hasonlóan - szerette a humort, csak nem értette. Régóta ismerte beosztottját, jó és rossz tulajdonságait egyaránt, de a régészeti kutatóhajó ötlete mélyütésként érte. Hosszú gondolkodását nem zavarta F. Béla előadása a deviáns temetkezési szokások lehetőségéről, sőt egyre erősödött benne a miért is ne kérdése. így megyéje az egyetlen lehetne az 1 Az írás 2001-ben elhunyt kollégánk, volt kisvárdai múzeumigazgató emlékére született (a szerk.). NyJAMÉ XLVIII. 2006. 525-526. 525