A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 48. (Nyíregyháza, 2006)

Megmelékezések - Erdész Sanyi bácsi meghalt (Páll István)

neve a mesekutatók között Európa-szerte ismertté vált. Emellett 1979-re sikerült megnyithatóvá tennie a múzeumot, amelyet még további tíz éven keresztül igazgatott. 1989-ben, 60 éves korában - korábbi ígéretét betartva - vonult nyugdíjba, hogy átadja a vezetői posztot nekem, akit már ideérkezésem után nem sokkal kinézett hivatali „örökösének". S nekem, utódának erkölcsi kötelességem mindent megtenni azért, hogy az intézmény, amelyet ő alapított, fennmaradjon és mind a szakemberek, mind a nagyközönség számára még hosszú ideig sok örömet nyújtson. A szakmai tisztesség is megköveteli, hogy a Sanyi bácsi saját gyerekének tekintett, mára felnőtté vált múzeumot hagyjuk kiteljesedni, prosperálni, hiszen - mint egy régi előterjesztésében megfogalmazta - az a Felső-Tisza-vidék és Nyíregyháza fontos idegenforgalmi létesítményeként látogatók százezreit vonzza Sóstóra. Több, mint 30 éve, amikor először találkoztam Erdész Sanyi bácsival, az akkor a negyvenes éveit taposó férfi nekem, egyetemistának öregnek számított. Nevét a szakirodalomból akkor már ismertem, s vele találkozni egy ifjú embernek igen megtisztelő eseménynek számított. De ő kollégaként fogadott, rögtön rám bízott mindenféle komoly muzeológiai munkát, s megkért, hogy tegezzem. Bizony, zavarba jöttem, hogy én, a huszonéves ember egy „kötelező olvasmánnyal" kerültem ilyen kapcsolatba! S ez a munkakapcsolat több, mint 13 évig tartott. Közben megtanultam tőle a muzeológia számos alapfogását, a leltározástól kezdve a nyilvántartásig mindent. Úgy hiszem, ő volt azon ritka muzeológusok egyike, aki nem tartotta nyűgnek a nyilvántartás ezernyi apró előírásának betartását, a mutatókartonok gyártását, a leltári számok tárgyakra való felfestését sem. Nem törődött vele, hogy a múzeumi munka e cseppet sem látványos mozzanatait a közönség egyáltalán nem respektálja. Tudta, hogy ez miért és mennyire fontos, és ezért meg is követelte elvégzését. De természetesen nem csak ezt, hanem a néprajz más, látványosabb, a laikus közönség által is észrevehető szegmensét is művelte, hiszen kiállításokat rendezett, előadásokat tartott, ismeretterjesztő cikkeket írt, hogy felhalmozott tudása közkinccsé váljék. Nem szégyellte „aprópénzre váltani" a tehetségét. Vérbeli kultúraközvetítőként számtalan más esetben is törekedett arra, hogy a múzeumban összegyűjtött műkincs ne csak a szakemberek szűk köre, hanem a széles közönség előtt is ismertté váljék. Nem minden szakmai dologban értettünk egyet: ő a hagyományos muzeológia követői közé tartozott, értékrendjében a múzeum afféle „szentély" szerepet játszott, s nála a tudományos feldolgozó munka prioritása megkérdőjelezhetetlen volt. Fő ütközési pontjaink a közönséggel való kapcsolatban csúcsosodtak ki, s úgy hiszem, önkéntes nyugdíjba vonulásához hozzájárult az is, hogy felismerte azokat a változásokat, azon múzeumi törekvéseket, amelyek a közönség felé kitágították ezt az intézményfajtát, s hogy az általa képviselt módszerek hátrébb szorultak. Sanyi bácsi emberi nagyságát mutatja, hogy pár év múltán - látván a múzeumfalu szakmai sikereit - elismerően jegyezte meg nekem: „ügyesen csináljátok!". Úgy hiszem, ennél őszintébb elismerést ritkán kaphat az ember! Nos, Sanyi bácsi, engedd meg, hogy egykori munkatársaid nevében is valahogy így búcsúzzak Tőled én is: ügyesen csináltad! Kár, hogy tovább már nem tudod folytatni! Teljes életet éltél, mégis ürességet hagytál magad után. Elmentél Te is mesemondóid, Ami Lajos, Ruszkovics István, Jóni Anna után. Lehet, hogy egy zomokkígyó hátán, igazi garabonciásként egy forgószélben egyszer majd visszatérsz megnézni, hogy mi történt itt, ebben a világban utánad. ígérem, hogy emlékedet megőrizzük magunkban is, meg egykori múzeumodban is. Megőrzik emlékedet könyveid, cikkeid is, de az ezután következő egyetemistáknak már soha nem adódik meg az a szerencse, hogy személyedben egy élő „szakirodalommal" találkozhassanak. Kár! Isten veled! (Páll István)