A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 45. (Nyíregyháza, 2003)

Könyvismertetés - Vofkori Mária: Imreh István, Erdélyi eleink emlékezete (1550–1850) társadalom- és gazdaságtörténeti tanulmányok. Teleki László Alapítvány, Budapest és Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 1999, 372 oldal ISBN 973 9257 56 4, ISSN 0865–3925

Imreh István, Erdélyi eleink emlékezete (1550-1850) Bármilyen furcsa, de a múltban, amikor gyakran voltak éhínséges esztendők és pestisjárványok, és az államapparátus, a széki közigazgatás még kézbe sem vette ezt az életszektort, már léteztek és működtek a szolidaritás intézményei, létezett mindaz, amit ma szociálpolitikának nevezünk. „A múltban talán kevesebbet beszéltek az emberszeretetből fakadó szolidaritásról, de életre keltek s meggyökeresedtek olyan szokások, magatartásformák, sőt paraszti szokásjogi normák is, amelyek a kölcsönös segítést szolgálták." (IMREH 1999. 191.) A koldusinspektor összegyűjti és kiosztja az adományokat, hogy a szükséget szenvedőknek ne kelljen személy szerint, szégyenben kéregetni. A katonaasszonynak, aki katonának vitt urát nélkülözi a gazdaságban, megszabott segítség jár, legtöbbször erdőlés vagy kaláka. De kaláka jár az árváknak, özvegyeknek, megnyomorodottaknak is. A tűzkárt szenvedetteket a szomszéd falubeliek is segítik. Ha tolvajlásnak kitett ember hívja egybe „egybecsengeti" - a falut, mindenkinek azonnal mennie kell segíteni, különben bottal üthetik a rablott marha nyomát. Még tovább sorolhatnánk a példákat mindkét tanulmányból, de akkor mi marad az olvasóra? A második fejezetet, amely voltaképpen egyszerre szól a rendtartó székely faluról és annak történészéről, A székely faluközösség alkonyával zárja Imreh István. Ez volt akadémiai székfoglaló beszéde is, amelyből megtudhatjuk, hogy miért, mikor és hogyan jött el a hagyományos forma alkonya, melyek voltak a romlás belső okai, és végül, melyek a továbbélő formák a székely faluközösség világában, merthogy olyanok is vannak. A harmadik fejezet mindössze négy tanulmányt foglal magába, de négy reprezentatív tanulmányt. Ez elég ahhoz, hogy megmutatkozzék bennük az agártörténész, aki értő kézzel nyúl majdnem bármelyik kérdéskörhöz, amelyet az általa vizsgált területen és történelmi időben ez a szaktudomány felvet. Az első tanulmányban megpróbálja megvilágítani az erdélyi földközösség életútjának néhány kérdését, ezért is kapja a tanulmány A faluk birodalmának módjáról címet. Utána viszont már A falu szenaßve és az Erdélyi terméseredmények következnek. Ez utóbbi első olvasatra egy nem beavatott számára meghökkentő kísérlet, ugyanis a szerző nem kevesebbet kíván nyomon követni, mint azt, hogy Erdély különböző vidékein egy elvetett gabonaszem hányat hoz, azaz mennyi a hozam egy barázdába hulló mag után. Ezt a tanulmányt már elég végigforgatni, és avatatlan szem is láthatja, hogy képzett történeti statisztikussal áll szemben. A fejezet még tartalmaz egy érdekességként tételezhető, az agrártörténeti részt mintegy megfűszerező írást is, A koronkai székely szabadrendiek és a Toldalagiakperét. A negyedik fejezettel már a XIX. századba jut az olvasó. Bölöni Farkas Sándor közhasznú életévei ismerkednénk, egy olyan emberével, aki „a felvilágosodás fényekkel átszőtt századának végén, 1795-ben született", sepsiszéki,/?n>w/?í7w.S' rendbéli ember volt, a Gubernium hivatalnoka, az Utazás Észak-Amerikában szerzője, amelyben „erdélyi honfitársai elé állítja a testet öltött célt, a szabad társulások világát, a megvalósult ideáltípust, a hétköznapok gyakorlatában működés közben megfigyelt modellt, a vonzó mintaképet." (IMREH 1999.277.) Bölöni Farkas közhasznú életéhez a reformkori Erdély hitelintézet-alapítási törekvéseit társítja, majd felvonultat két - Erdély és a székelység történetében is meghatározó - személyiséget: Kossuth Lajost és Orbán Balázst. A Kossuth Lajos és negyvennyolc a bálványosváraljaiak emlékezetében című tanulmány felhasználja még a bálványos váraljai falukutatók anyagát is és megmutatja azt az interdiszciplináris módszert, amelyet Imreh István használni kívánt és használt is, és amelyben egyaránt jelen van a szociológiai kérdőív, a néprajzi gyűjtés és a történész levéltári kutatása. A kötetet a legnagyobb székely írásaiban való tallózással zárja, amelyben felvillantja Orbán Balázst, a tudóst, a közéleti embert, a politikust, azt az Orbán Balázst, aki több volt, mint a Székelyföld leírásának szerzője, azt az Orbán Balázst, aki meg szerette volna állítani a székely elvándorlást, oltalmazni szerette volna az álló népfelesleget és belső iparosodással, iparpártolással szerette volna segíteni a székely gazdaságot.