A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 45. (Nyíregyháza, 2003)
Könyvismertetés - Bakó Zsuzsanna: A vajai Vay Ádám Múzeum grafikai gyűjteménye IV. Látképek I. A Vay Ádám Múzeum kiadványa, Vaja 2003. ISBN 963 206 365 1
A vajai Vay Adam Múzeum grafikai gyűjteménye IV. Látképek I. A Vay Ádám Múzeum kiadványa, Vaja 2003. ISBN 963 206 365 1 l Bakó Zsuzsanna Egy művészettörténész számára mindig örömteli feladat, ha egy múzeum új, képzőművészethez kapcsolódó kiadványát ismertetheti, biztos jelét látva annak az optimista véleménynek, hogy a megnehezült anyagi feltételek között is vannak nagyszerű, új eredmények kulturális életünk e viszonylag szűk világában. Az örömöt az sem csökkenti, ha tudjuk, hogy egy-egy jelentősebb múzeumi gyarapodás mögött - legyen ez mennyiségi vagy minőségbeli - többnyire jó szándékú mecénás áll. Ez történt ebben az esetben is, amikor Kari Vey úr adományaként nem csekély műtárgyállománnyal - mintegy 500 metszettel - gyarapodott a vajai Vay Ádám Múzeum. Ilyen jelentős grafikai gyűjteménnyel kevés vidéki múzeum büszkélkedhet, s az intézmény meg is tett mindent annak érdekében, hogy az anyag ne maradjon feldolgozatlanul. Ametszetgyűjtemenyt tematikus részekre bontva több egységben mutatja be a kiadvány, amely méltó folytatásként kapcsolódik az előző háromhoz, az eseményábrázolásokat egy, a térképeket pedig két füzetben bemutató sorozathoz. E negyedik kötet az anyag leglátványosabb és - a nagyközönség szempontjából - minden bizonnyal a legnépszerűbb része. A feladatra ezúttal is, miként az első - eseményábrázolásokat ismertető füzet esetében Basics Beatrix, a Magyar Nemzeti Múzeum Képcsarnokának főosztályvezetője vállalkozott, a tőle megszokott hozzáértéssel. A tájfestészet önálló műfajjá válása némileg összefügg az ember természettől való elszakadásának folyamatával. Denis Diderot, a felvilágosodás egyik nagy gondolkodója szerint az ember a tájképpel kárpótolja magát a természettől való eltávolodásért. Kezdetben a táj megörökítése csupán háttérként tűnt fel, elsősorban mitologikus és vallásos jelenetekben. Lényegesebb szerephez a XV. században jutott hóráskönyvekben, kalendáriumokban az évszakokat bemutató képsorozatokként, majd kódexek, imakönyvek miniatúráin. A XV század folyamán a táblaképfestészetben Wolf Huber és Jan van Eyck, majd Pieter Bruegel vallásos képein láthatunk jelentősebb táj ábrázolásokat. Az első önálló tájképábrázolás Albrecht Dürer nevéhez fűződik, aki akvarell-sorozatban örökítette meg utazásainak helyszíneit. A tájkép önálló műfajként igazán csak a XVIII. században nyert polgárjogot Claude Lorrain és Nicolas Poussin francia származású, de Rómában működő festők korábbi tevékenysége nyomán. Az idealisztikus, heroikus tájfelfogás a XVII. századi holland tájfestőknél realisztikusabb szemlélettel bővült, elsősorban Meindert Hobbema, Jacob van Ruijsdael és Jan Vermeer munkássága révén. A továbblépést a fény és a légkör jelenségeit érzékeltetni tudó, XVIII. századi angol festők, köztük elsősorban John Constable és William Turner festészete jelentette. Ez az irányzat továbbfejlődve a francia festészetben teljesedett ki a XIX. században, elsőként a barbizoni művésztelepen 1 Elhangzott a II. Rákóczi Ferenc születése 327. évfordulójának alkalmából Vaján rendezett megemlékezésen 2003. március 27-én.
