A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 45. (Nyíregyháza, 2003)

Néprajz - Ratkó Lujza: Mennyiségi és minőségi szempontok a néptánckutatásban

Mennyiségi és minőségi szempontok a néptánckutatásban Utolsóként tisztázandó kérdésünk az, hogy - a történeti stílus már eddig is alkalmazott kategóriájától eltekintve - vajon e teoretikusan felvázolt három különböző stílust a gyakorlatban is szét lehet-e választani egy táncfolyamaton belül. A válasz természetesen igen, hiszen a típus-stílus jegyei az adott tánctípusról készült összes film alapos vizsgálatával nagy biztonsággal meghatározhatók, és egyben elkülöníthetők az egyéni stílusjegyektől. Ugyanez a helyzet a táji stílus esetében: az adott földrajzi egység teljes filmanyagának áttekintése révén ugyanígy megállapíthatók az illető vidék stilisztikai attribútumai. A típus- és a táji stílus összetevőinek definiálása egyúttal automatikusan kiszűri az egyes táncosokra jellemző egyéni stílusjegyeket. *** Összegezve az elmondottakat: A mennyiségi szempontok túlsúlya a tánctudomány kezdeti időszakában mindenképpen érthető és indokolt volt, hiszen egy tudományág alapjainak lerakásáról, létalapjának megteremtéséről lévén szó, elsősorban arra volt szükség, hogy objektíve, számszerűen, mennyiségi mutatókkal írja le tárgyát. Ezért is helyeződött a hangsúly a táncok mérhető aspektusainak vizsgálatára, azaz mindenekelőtt formai-szerkezeti, illetve zenei szempontú elemzésükre, ami a motívumok plasztikai, dinamikai és ritmikai sajátosságainak leírásával, a táncfolyamat szerkezetének és a kísérő zene sajátosságainak meghatározásával megvetette a motívumok tipizálásának, a tánctípusok és táncdialektusok definiálásának alapjait. Az azóta eltelt évtizedek európai összehasonlításban is jelentős eredményei azonban megteremtették a feltételeit egy minőségi továbblépésnek: a táncelemzések mennyiségi szempontjai mellett egy kvalitatív-szubjektív szempontokat is érvényesítő vizsgálódási módszer kidolgozásának. A tánc minőségi tényezőinek vizsgálatával és meghatározásával azonban a tánckutatás nem egyszerűen egy új szakággal, a táncstilisztika újdonságot jelentő irányzatával gyarapodhatna, hanem a tánctudomány egésze is sokat nyerhetne, hiszen például jelentősen módosulhatna a magyar néptánchagyományról kialakult képünk, de ezen túlmenően az aldialektusok, dialektusok, illetve tánctípusok jellemzése is kiegészülhetne az eddig olyannyira hiányzó stilisztikaiesztétikai aspektusokkal." Ennek a gyakorlati táncoktatásban is óriási jelentősége lenne, mivel végre tudományos megalapozást kaphatna a táncnak egy olyan, nagyon fontos oldala, amelynek megítélése mind a mai napig a táncoktatók szakmai szempontból gyakran kétes egyéni meglátásaira, ízlésére, és sokszor igencsak megkérdőjelezhető „filmleolvasó" képességére van bízva. 187