A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 45. (Nyíregyháza, 2003)
Néprajz - Ratkó Lujza: Mennyiségi és minőségi szempontok a néptánckutatásban
Ratkó Lujza Noha a tánctudomány eddigi története során módszeresen nem foglalkozott a tánc minőségi oldalával, fogalomtárában mégis létezik egy olyan terminus technicus, amely alkalmas arra, hogy a tánc kvalitatív jellemzőinek gyűjtőneve legyen: nevezetesen a stílus fogalma. A szót a tánckutatás szinte kizárólagosan a régi és az új táncréteg szinonimájaként, azaz történeti értelemben használja („régi" és „új stílusú" táncok), s csak elvétve találkozhatunk stiláris mozzanatokra utaló alkalmazásával. 8 Pedig a stílus elsődleges jelentése mindenképpen a kifejezésmóddal, formanyelvvel van összefüggésben 9 ; történeti korszakolásra való alkalmazása, amit éppen a sajátos stílusjegyek megléte, változásai és időbeni elhatárolhatósága tett lehetővé, nyilvánvalóan csak másodlagos - a történeti korszakok meghatározásának alapja ugyanis a művészetekben sosem történelmi, hanem mindig stiláris jellegű. Nincs ez másképp a magyar tánctörténetben sem, hiszen a régi és új stílusú táncok elkülönítése olyan formai-stilisztikai jegyek alapján történt meg, amelyek az adott korra jellemző életszemlélet és életérzés adekvát kifejeződései voltak. A legjobb bizonyíték erre éppen az, hogy a régi táncok azokon a peremvidékeken, reliktumterületeken maradtak fenn, illetve olyan hagyományőrző rétegeknél (pl. pásztorság) éltek tovább, amelyek különböző okoknál fogva kimaradtak az általános gazdasági-társadalmi fejlődésből, tehát életmódjukban, szemléletükben egy régebbi kort képviseltek (vö. MARTIN 1977.37.). A táncstílus problémájának tisztázását mindenekelőtt a fogalom meghatározásával érdemes kezdenünk, azonban mindjárt az elején szükségesnek látszik egy tágabb és egy szűkebb körű értelmezés megkülönböztetése. Tágabb értelemben a stílus a táncnak mindazon szerkezeti-formai, stilisztikaikarakterológiai és esztétikai vonását foglalja magában, amelyek a tánc jellegét, milyenségét, mennyiségi jellegű tényezőiben inherensen benne rejlő minőségét meghatározzák. Másképp megfogalmazva a stílus legátfogóbb értelemben nem más, mint az a mód, ahogyan a táncos táncol - beleértve ebbe a tánc motivikai-strukturális felépítését, zenével való kapcsolatát éppúgy, mint szorosabban az előadásmód körébe tartozó stilisztikai-esztétikai vonásait. Ebben az összefüggésben tehát a táncfolyamat egészét úgy tekintjük, mint az adott táncosra - illetve az adott vidékre -jellemző önkifejezési módot, amelynek eszköztárába a motívumvariálás és a szerkesztés sajátosságaitól kezdve a plasztikai-ritmikai-dinamikai jellegzetességeken keresztül a mozgás karakterének, a táncos habitusának milyenségéig minden egyes mennyiségi és minőségi jellegű tényező beletartozik, vagyis a formanyelv és az előadásmód együttese határozza meg a stílus ismérveit. Ebben az esetben tehát a stílus nem annyira valamiféle teoretikusan meghatározott része vagy jellegzetessége a táncnak, mint inkább egy másfajta rátekintés, egy megváltozott szemlélet eredménye: az eddigi analitikus és formalista látásmód által mellőzött tényezők megragadása a tánc egészében egy holisztikus és minőségi szemlélet jegyében. A gyakorlati táncoktatásban azonban a stílus kifejezés a fentieknél sokkal szűkebb értelemben használatos: rendszerint szorosan a tánc előadási módjához tartozó stilisztikai vonásokat értik alatta. Mivel a tánctudomány egyfajta sajátos alkalmazott tudománynak tekinthető, hiszen a néptáncmozgalom és az iskolai táncoktatás közvetlenül is hasznosítja eredményeit, ezért mindenképpen érdemes a stílusnak egy szűkebb meghatározását is adnunk, amely a „kvantifikálható" mennyiségi jellegű mutatók figyelmen kívül hagyásával közvetlenül a minőségi tényezőkre koncentrál. A stílus fogalma alatt ebben az értelemben a táncnak azok a stilisztikai, karakterológiai, esztétikai vonásai értendők, amelyek szorosabban vett milyenségének meghatározói. Ide tartoznak a tánc fentebb már említett ama sajátosságai, amelyek rendszerint csak különböző, s mindig valamilyen szubjektív értékelést-minősítést kifejező jelzőkkel írhatók le, s amelyek nem a tánc formai oldalához tartoznak, hanem elsősorban a kifejezésmód, előadásmód specifikumaiként jelentkeznek: a tánctípusra vagy az adott vidékre jellemző, illetve a tán8 Ez a jelenség annál kevésbé érthető, mivel a gyakorlati táncnak és táncoktatásnak a - nem történeti értelemben vett! - stílus az alfája és ómegája. 9 A stílus „...történetileg kialakult, koronként, tájanként, nemzetenként, művészeti irányonként és csoportonként, sőt egyénenként is változó jellegzetes kifejezésmód; formanyelv". MNYÉSZ 1278. 184
