A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 44. (Nyíregyháza, 2002)

Néprajz - Fábián László: A haj és a hajviseletek, valamint gondozásuk Csengerben az 1920–30-as években

Fábián László Nem volt elterjedve, bár ritkának sem volt mondható az ún. „kefehaj". Ezt a frizurát csak a borbély tudta elkészíteni. Elterjedését a világháborút járt férfiaknak köszönhetjük, miután ez a fajta hajviselet a német, illetve az osztrák kultúrkörben volt népszerű, illetve gondozásának egyszerűsége is hozzájárult, hogy faluhelyen is meghonosodott. A katonának bevonult legény haját egyébként - mint azt a korabeli katonaképeken lehet tanulmányozni - egészen rövidre vágták, ám semmiképpen sem kopaszra. A kislányok hajviselete formailag változatosabb volt a fiúkénál. Az egyszerűbb szülők kis rövid, fülig érő, azaz a füleket eltakaró ún. „ apródfrizurát" hordattak a leánygyermekükkel. Ebbe a frizurába oldalt rózsaszín vagy piros masni volt belekötve „csokrára". Ez az apródfrizura a körhajak kései visszahatásának tűnik. Közkedveltségét elkészítésének egyszerűsége is magyarázza, kis kézügyesség és egy nagyolló kellett csak hozzá. (8. kép) A módosabbak - vagy igényesebbek - leánykájuk haját copfba fonták. Ez lehetett egyes vagy kettes copf Az egyes copf készítése a következőképp történt: A hajat hátul három nagyobb, egyenlő részre fogták, a fejtetőről indulva az ágakat, bizonyos rendszer szerint, egymáson keresztbe fektetve, átbújtatva fonatot képeztek. Ez középen lógott le, általában hátközépig. A kettős copfnál a hajat a tarkónál két egyenlő osztatba vették, s az osztatokból három-három ágat képeztek, s ezeket a már említett módon fonták rövidebb-hosszabb copfba, ahogy a haj hosszúsága engedte (9. kép). A kettős copfot különböző módon alakítgatták. Egyesek a két ágat a tarkón vagy lentebb a nyaknál, egymás felé véve koszorúszerűséget képeztek. Ezt a módit a rövidebb fonatokból lehetett kialakítani. Ha már hosszabbra lehetett hagyni, akkor az egymást keresztező fonatokból hintaszerű formát képeztek. Megesett, hogy a két hosszabb copfot középtájt egybefonták, s egy ágban folytatódott tovább. 9. kép - Abb.9 A fonásnak megvoltak a fortélyai. Túl szorosra nem volt célszerű fonni, mert így a szárak mereven álltak, ugyanakkor a laza fonat lépten-nyomon kibomlott. A szépen fonott copf „dicsőség" volt az anyának, de még inkább a nagyobb leány számára. A fonatok végébe szalagokat fontak, későbben kötöttek. Ezek színe egyes esetekben a ruha színéhez igazodott. A szalagokat a zsidó rőfösnél vagy a nagyvásárban a „pántlikás "-nál lehetett venni. A copf fonását, gondozását az édesanya, esetenként a nagyobb leánytestvér végezte, míg a gyerek oda nem nőtt, hogy már maga is meg tudja csinálni. A barátnők is sokat segítettek egymásnak, egy-egy ügyesen fonó barátnő közkedvelt volt a társaságban, apróságokkal, szívességekkel keresték kegyét, jóindulatát. „Mán bizony egy 6-7 éves gyermek rendbe tudta szedni a kis haját. " 5 „...az én koromba vótak bizony nagyon gondozatlan pulyák is, a szülő ráhagyta, ű meg nem gondozta, megunta, még tetves is lett. "

6 „...a szegényebbjének úgy vót, ahogy az Isten megadta. " 7 Adatközlő: Barkász Gedeonné. Adatközlő: Varga Gyuláné. Adatközlő: Medgyessy Gyuláné. 200