A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 44. (Nyíregyháza, 2002)

Kovács István (1941–2001)

Kovács István (1941-2001) Tizenegy és fél év. Ennyi jutott Kovács István életéből a múzeumot szolgálni, s ha meggondoljuk, hogy földi élete alig 60 évig tartott, bizony ez nem kevés. Csak az idő mos el könyörtelenül mindent, s akkor mégis, mi ez a 11 év? De Kovács Pista nem múlik el nyomtalanul a múzeum történetéből. Annak ellenére, hogy kezdetben teljesen idegen volt számára a múzeumi élet, valahogy napok alatt az volt az érzésünk, hogy időtlen idők óta itt van. Mindent megtett és mindent lehetett Tőle kérni, de soha nem felejtette el tudomásunkra hozni, hogy ez az egész hasztalan és csak vájtfülűeknek kitalált hobbi. Soha nem kérdezte, hogy miért kell menni a távoli városba kiállítási anyagért, vagy éppen sáros régészeti lelőhelyre a szerszámokért. Úgy szeretett bennünket, hogy ennek semmilyen szándékos jelét ne kelljen adni, de ha nem volt munkája, egyenként kérdezte meg a kollégákat és 10 perc múlva biztosan elindultunk valahová. A jó humorú, visszafogott ember nagyon igyekezett gondtalan, „belevaló" jópofának tűnni, de több tucatszor láttam könnyet megcsillanni a szemében, amikor a haverokról, a „bujtosi gyerekszoba" régi emlékeiről mesélt, vagy éppen megalázó helyzetnek volt szemtanúja. Közénk tartozott; a lelke mélyén igazi múzeumi ember volt, csak éppen sokkal szemérmesebb annál, hogy ezt ki is mondja. Igazgatói értekezleten ücsörögtünk, amikor az első komoly műtéten esett át. Délután már óránként hívogattuk az orvos-barátot, mondjon valamit. Akkor még sikerült a lehetetlen, de később kiderült, ez csak apró haladék. 2001-ben egyre több időt töltött kórházban, s a nyár közepén sejteni lehetett, hogy nincs megoldás. Az örökmozgó, intézkedő, csupaszív ember küzdelme befejeződik. Július 6-án be is fejeződött. Az egykori bujtosi haverok, meglett férfiak megrendülten és könnyes szemmel vették tudomásul velünk együtt, hogy itt hagyott bennünket. Kedves Pista! Nyugodjon békében! a munkatársak nevében KURUCZ Katalin 11