A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Muzeológia - Viga Gyula: Néprajzi muzeológia – változó időben

Néprajzi muzeológia - változó időben Viga Gyula A fenti cím - szándékom ellenére - nem pontos, nem szabatos. De nem lenne pontosabb a Változó néprajzi muzeológia cím sem, mert egyáltalán nem egyértelmű, hogy változnak-e a múzeumok néprajzi gyűjteményei és feladatai. Ha igen, akkor változásaik organikusan illeszkednek-e, illeszkedhetnek-e a változó kor elvárásaihoz, s a kultúra és a társadalom jelenségeinek egymásutánja indukál-e újfajta folyamatokat a közel 200 éves hazai múzeumügy ezen területén. A mindenkori elvárások természetesen a gyűjtés, a gyűjtők és a gyűjtemények változó esélyeit is jelentik. Bár az írásomnak helyet adó ünnepi kötet régész-történészt köszönt, nem érzem idegennek az ünnepelttől a jelzett problematikát. Összefügg az az egész magyar múzeumügy közelmúltjával, jelenével és remélt jövőjével, amiről Németh Péternek ismeretségünk kezdete óta bizonyosan tudom - kiforrott véleménye van. Közismert, hogy alapvetően emberi hajlam, beállítódás függvénye, hogy az egyén vagy a közösség mennyire ragaszkodik a hagyományához, illetve mennyire hajlik a változásra és a változtatásra, s hogy mindez milyen módon hat vissza a műveltség egész állapotára. Talán kevesebb hangsúlyt kap, hogy a változások mindezekkel vagy mindezek ellenére lezajlanak, az átalakulás folyamata igazából nem áll meg az egyén vagy a közösség ellenkező érzete ellenére. A magyar muzeológia dióhéjában egymáshoz idomuló szakág-gerezdek között mindez - én úgy érzem - a néprajz területén figyelhető meg leginkább. Részben azért, mert a gyűjtés/ vizsgálat tárgya - a tradicionálisnak tartott, ám folyamatosan alakuló népi/paraszti műveltség - változott meg a leggyorsabban, részben azért, mert ennek a tárgynak a kiválasztása körül zajlottak a legádázabb csaták. (Szándékkal nem vitát írok, mert vita kevesebb volt, mint kinyilatkoztatás.) A paradigma-váltás hangsúlyozása vagy elutasítása lényegében nem befolyásolja azt, hogy az igényes etnográfus ma egészen mást és másként kutat, mint 20-25 esztendővel ezelőtt, s egészen más elvárásoknak igyekszik megfelelni a néprajzi muzeológia művelője is, mint negyedszázada. (Ebben a vonatkozásban indifferens, hogy esetleg korábban már ismert célkitűzések és módszerek újra teret nyernek, akár megváltozott társadalmi-kulturális feltételek között.) Ha valakinek az előzőek kapcsán kétsége van, úgy vesse össze Gunda Béla 1969-ben, a néprajz, benne a múzeumok feladatairól megjelent írását (GUNDA 1969.) Sárkány Mihálynak az uniós csatlakozás és a nemzeti identitás viszonyát taglaló, frissen megjelent munkájával (SÁRKÁNY 2000.). Tekintettel a két kitűnően felkészült, széles látókörű szerzőre, a kettő közötti különbség egyfelől a társadalmi elvárásoknak, másfelől a néprajz feladatainak és célkitűzéseinek változását tükrözi. Az egészen különböző vélekedések és munkamódszerek persze ma is jól megférnek egy szakmán belül, de nem kétséges, hogy az idő sem a magyar néprajz, sem a múzeumok fölött nem állt meg. Nem a szakmai viták eredménye, hogy - az érezhető specializálódás ellenére - nem kell ma már hangsúlyozni az interdiszciplinaritást. A néprajzi muzeológiában és a néprajzi kiállításokban is egyre kristályosabb a komplexitás és a történetiség. Azt talán nem is kell hangsúlyoznom, hogy - az intézményrendszer állandó anyagi nehézsége mellett - mennyit fejlődött a múzeumokban a technika, beleértve ebbe a raktározást, az állagmegóvást, a kiállítást és a tudományos feldolgozást is. Mindez persze nem mond ellent a napi gondoknak, nem oldja fel az ellentmondásokat, csupán azt jelzi, hogy az intézmények és az egyes szakmák fejlődésének, belső mozgásának tempója más, mint a bennük élő és őket alakító emberé. A fel-felmerülő problémák nem kis része alapvetően emberi, személyes indíttatású, még akkor is, ha intézményi köntösben jelenik meg.