A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Természettudomány - Frisnyák Sándor: Antropogén tájformálás az Alföldön

Antropogén tájformálás az Alföldön Prinz Gyula szerint a Kárpát-medencében „a szántóföldek csak a 18. században folytak össze nagy, zárt területekké, melyekben az erdők és vizesföldek maradványai voltak a zárványok" (PRINZCHOLNOKY-TELEKI 1938.). Az Alföldön később, a XIX. századi integrált környezetátalakító munkák eredményeként kapcsolódtak össze a kultúrtájak. A XIX. század elején a szántó-, kert- és szőlőként művelt területek és a települések belsőségei (az épített környezet) az Alföld kb. 43%-át foglalták el (LÓCZY 2000.). A gazdasági kultúra (és kultúrtáj) fejlődését a hegységkereten folyó mértéktelen erdőirtás és ennek alföldi hatása, az árvízszint növekedése is befolyásolta. 1750-től 1850-ig a Kárpátokban és a medenceválasztó hegységekben 23000 km

2-nyi erdőt vágtak ki hamuzsírfőzés, faszénégetés és egyéb ipari felhasználás (és export) céljából. A növekvő árvízszint miatt a Tisza vízrendszerében több mint 800 olyan falu és mezőváros került veszélyhelyzetbe, amely korábban teljes biztonságban élt az ártérből néhány méterre kiemelkedő „ősi települési szinten" (SOMOGYI 1994.). Az egész Alföldre kiterjedő és összehangolt (makroregionális) környezetátalakító munkát egyrészt a XVIII-XIX. századi árvizek hatalmas kártételei, másrészt a nemzetgazdaság modernizálási feladatai indokolták. Az 1846-tól 1914-ig tartó (kisebb mértékben a két világháború között is folytatódó) vízépítő-vízszabályozó munkák alapvetően megváltoztatták az alföldi táj képét, a termelés ökológiai feltételrendszerét (8. kép). A folyószabályozás és ármentesítés „eltüntette a két fő tájtípusnak, az ártérnek és az ármentes szintnek a különbségét, egyetlen ármentes területté alakította át az egész vidéket, s mindenütt a szántóföldet tette uralkodóvá* (BULLAMENDÖL 1947.). A korábbi évszázadok alföldi gazdálkodásában a gyepterület (saltus) képezte a legfontosabb természeti erőforrást, a XIX. században a szántóföld (ager) vált meghatározóvá. Az integrált környezetátalakító (folyószabályozó, ármentesítő, láp-, mocsár- és belvízlecsapoló, erdőtelepítő és meliorációs) munkák tették lehetővé az Alföld-régió (az „európai éléskamra") gazdasági szerkezetváltását, a termelés modernizálását, infrastruktúra-rendszerének kiépítését és népességeltartó képességének növelését. A XX. század elején a kultúrtáj - a mai országterület alföldi részén - 78%-ra, az erdő kb. száz év alatt 4%-ról 8%-ra növekedett, míg a rét és legelőterület 10%-ra, a láp- és mocsár-ökoszisztéma 4%-ra csökkent (LÓCZY 2000.). A XIX-XX. század fordulójára kialakult - és azóta is állandóan változó-gazdagodó alföldi kultúrtáj a Kárpát-medence népeinek monumentális alkotása. Összegeződik benne több mint harminc emberöltő egymásra épülő-rétegződő munkája.