A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Szociológia - Reszler Gábor: Carpe diem – Vázlat a jelenidejű társadalom természetrajzához

Carpe diem - Vázlat a jelenidejű társadalom természetrajzához Nem érintik meg Shakespeare sorai: „S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen, / Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen." (SHAKESPEARE XII. szonett) Nem vet számot azzal a problémával, amely a fogyatkozó demográfiai tartalékok következtében veszélybe sodorhatja saját nemzetgazdaságának világgazdaságon belüli pozícióját, versenyképessége megőrzését, a jóléti társadalom anyagi alapjainak bővülő újratermelését. A jelenbe temetkezve nem jut el hozzá a múlt üzenete sem: „Az a nép, amelyik nem képes a nemzedékek egymást követő váltását biztosítani, képtelen az alkotásra is." (CHAUNU 1971. 109.) „A tudomány fénylő szárnyain..." A XX. század egyik markáns jellemvonása a tudomány és technika forradalmi összekapcsolódása, egyre gyorsabb ütemű fejlődése. A természettudományok korszakalkotó felfedezései, eredményei - az atommaghasadás, a poliészterek és műanyagok előállítása, az antibiotikumok kikísérletezése, a szilárdtestfizika megújulása, a kibernetika születése stb. - a második világháború után szinte azonnal részeivé váltak az ipari termelésnek. A technológiai újítások, a sorozatgyártás és automatizálás általánossá válása a mindennapi javak soha nem látott mennyiségét produkálta. Az angol, francia és nyugat-német gazdaságok talpra állítását követően fokozatosan nőtt a fizetőképes kereslet, kialakult a jóléti társadalom. A tartós fogyasztási cikkeknek nemcsak a köre bővült folyamatosan, hanem érzékelhetően rövidült használati idejük, gyorsult erkölcsi kopásuk, amortizációjuk. A vásárláskor még szinte körülrajongott, fetisizált hűtőszekrénytől, személygépkocsitól, bútortól, televíziótól egy idő után „illett" megválni, ha a társadalmi presztízsről alkotott közvélekedéssel nem kívánt ütközni az egyén. A pazarlóvá váló fogyasztás íratlan játékszabályaihoz alkalmazkodva a használható tárgyakat permanensen cserélték, cserélik le újakra. Ennek következtében egyre kevesebb időt töltenek körünkben a fogyasztási javak, és ez a folyamatos tárgykultúra-váltás is hozzájárul a társadalmi szemléletmód jelenidejűségének erősítéséhez. Hol van már a XIX. századi, több generációt kiszolgált enteriőrök, a nemzedékek életéhez mintegy állandó hátteret nyújtó tárgyak világa? Az anyagi környezetté összeálló tárgyak és szolgáltatások gyors „generációváltása" a társadalom mentalitásában hozzájárult a múlt-jelen-jövő arányainak módosulásához. A piaconmaradás igényével létrehozott, a közeljövőnek szánt termék a fogyasztóért vívott versenyben ma még jól eladható árucikk, de holnapra elavult, versenyképtelen ócskaság. Elég, ha a gépkocsigyártók folyamatos modellváltására vagy a számítástechnikai eszközök felpörgetett amortizációjára, mint XX. század végi példákra utalunk. A technika és technológia maga is jelenidejűvé, tehát kizárólagosan a jelent szolgálóvá vált az 1900-as évek második felében, utolsó harmadában. A társadalmat körülvevő mesterséges környezet mellett a természethez való viszony is jelenidejűséget tükröz. Az ipari forradalmak egyre hatékonyabb eszközöket adtak az ember kezébe a természet „leigázásához, megzabolázásához". Erdőirtások, folyószabályozások, mocsárlecsapolások jelezték az olykor átgondolatlan beavatkozásokat. A természettől elszakadó, attól elidegenedő ember nem vetett számot a rövid és hosszú távú következményekkel. Ahogyan jó ideig a „vegykonyhák", azaz a vegyipar környezetkárosító hatásaival, a kőolaj-kitermeléssel együtt járó szennyezésekkel sem. A környezetvédő gondolkodás viszonylag későn, az 1960-as, 70-es években jelent meg a nyugat-európai országokban, vált egyre inkább politikai mozgalommá. Csak ekkortájt kezdték emlegetni a később környezetvédelmi jelmondattá vált dél-amerikai közmondást: „Ezt a világot nem őseinktől örököltük, hanem utódainktól kaptuk kölcsön." Addigra a savas esők elpusztították az összefüggő erdőségek egy részét (NagyBritanniában a fák kétharmada károsodott), elszennyezték a folyóvizeket (Dél-Norvégiában a tavak 80 százalékából kipusztultak a halak), a levegőszennyezés következtében szmogriadókat kellett elrendelni Londonban, Berlinben. A természet- és környezetpusztító társadalom megfeledkezett a jövőről, felelőtlenül csak a jelen igényeinek élt.