A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Régészet - Rapcsányi László: Délfrancia krónika. Egy olvasó feljegyzései

Rapcsányi László megnevezést a középkorban még nem használták (GACHON 1926.). Mindkét országrészben ugyanazt a nyelvet beszélték: a franciától eltérő neolatin langue d'oc dialektust. A nyelvi azonosság, amelyben a fonetikai átmenetek még alig észrevehetőek, és ugyanaz a civilizáció formálta közösséggé a Midi különféle etnikumait. Romanizált hagyományuk szerint provinciálisoknak, provencaux-nak mondták magukat Katalóniától Liguriáig a lakosok, az első keresztes hadjárat lovagjai, a partvidék kereskedői, hajósai. Az innen származó máltai lovagok a renden belül külön nyelvcsoportot alkottak. A nyelvtudomány arra figyelmeztet, hogy az irodalmi szóhasználatban elterjedt provanszál nyelv definíciója a XIX. századi romanisták szóhasználata, és nem más, mint a langue d'oc, az occitán nyelv pontatlan, félrevezető megjelölése. A keresztes háborúk és a kathar/albigens eretnekmozgalmak idején a toulouse-i dinasztia öt főura a történeti irodalom látókörébe került. IV. Rajmund (1041-1105) Rajmund, Pons gróf kisebbik fia, ötvenéves koráig a Saint-Gilles gróf címet viselte. Kortársai így nevezték később is, amikor férfi utód nélkül elhalt Guillaume nevű bátyja után, mint IV. Rajmund, Toulouse grófja és Provence bárója a hatalmas birtok ura és családfője lett. A gazdag, kulturált francia délvidék művelt, mélyen vallásos fia volt, a hit érdekében mindig harcra készen. Az Ibériai-félszigeten csatázott a szaracénokkal, és II. Orbán pápa clermonte-i felhívására, 1095-ben elsőként jelentkezett a Szent Sír felszabadítására. Birtokai kezelését házasságon kívül született fiára, Bertrandra bízta, és más főurakhoz hasonlóan a hadjáratra magával vitte a feleségét, Elvira kasztíliai grófnőt. Saját költségén felszerelt provence-i csapataival harcolt a középkori Európa közös hadseregének minden akciójában. Az arab történetírók elismeréssel említik, hogy az ellenfélnek adott szavát megtartotta (MAALOUF 1997.). Jeruzsálem 1099. július 15-i elfoglalása után az egyiptomi helyőrség parancsnoka elsáncolta magát a Dávid toronyba. Látva a vérfürdőt, reménytelen helyzetét, felajánlotta megadását, ha a Saint-Gilles-i gróf becsületére fogadja, hogy társaival együtt sértetlenül, szabadon elvonulhat. A gróf állta a szavát, éjszaka kieresztette őket az Aszkalonikapunál. Nem ez volt az egyetlen meglepetés IV. Rajmund magatartásában: amikor szóba került, hogy a meghódított Jeruzsálem királya lehetne, egy szállóigévé vált mondattal visszautasította a lehetőséget. Nem akar király lenni ott, ahol Krisztus töviskoronát viselt. A győzelem után minden csapatvezér magánhadjáratba kezdett. A toulouse-i gróf a mai Libanon partvidékének legfontosabb kikötőjét, Tripoliszt szemelte ki, hogy saját államot alapítson. Alig több, mint 300 emberrel indult a vakmerő vállalkozásra. A szárazföld felől vette ostrom alá, és közvetlen közelében erődítményt építtetett, ahonnan folyamatosan támadhatta a várost. Ez volt a Mont Pélerin, a Zarándok-hegy (PÖRTNER 1985.). 1103 őszén a Rajmund házaspárnak fia született: Alphons. Megtisztelő második neve Jourdain, mert a Jordán folyóban keresztelték. Az öreg gróf nem érte meg Tripolisz elestét. 1105-ben, egy égő ház beomlásakor elszenvedett sérülései a halálát okozták. Három év múlva az otthoniak sürgetésére Elvira grófnő gyermekével visszatért Toulouse-ba. Bertrand, akit apja a birtok kezelésével bízott meg, feleségével, fiával, négyezres csapatával csakhamar a Közel-Keletre indult, hogy átvegye örökségét, az időközben meghódolt Tripoliszt. A frank vezérek ármánykodásai, az egymás elleni cselszövések és a mohamedánokkal vívott csetepaték következtében a toulouse-i törzs fattyúhajtása apránként elsorvadt. Rajmund erődítménye, amit az arabok róla neveztek el - a még mindig jó állapotban lévő Kalát Saint-Gilles - ma is látható Tripolisz modern városrészének központjában. 302