A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Régészet - Vjacseszlav Kotigorosko: A Felső-Tisza-vidék népei az időszámításunk kezdetén és az i.sz. első századokban

Vjacsesziav Kotigorosko A kelták veresége után a dákok határa nyugaton a Moraváig, keleten pedig a Kárpátokig terjedt (CRI§AN 1992. 27-35., KOTIGOROSKO 1995. 173-174.). Az anartiusokat (kelta törzs) - akik Caesar szerint a dákokkal azonos vidéken laktak - a forrás nem lokalizálja. Az anartiusok lakóhelyét az i.sz. II. században Daciától északra, azaz a Felső-Tisza-vidékre helyezi Ptolemaiosz (Ptol. Geogr. 111,8.3). A vidék II. századi etnikai térképén az anartiusok jelenlétét anakronisztikusnak értékeljük. Az i.e. I. század közepe után ezen a területen hiányoznak a kelta leletek. Ptolemaiosz valószínűleg „összehordta" Sarmatia és Dacia térképére valamennyi általa és elődei által ismert törzset, figyelmen kívül hagyva azok időbeli megjelenését (KUDRJAVCEV 1957. 20.), egy sor törzset egymás mellé helyezett az i.e. I. évezred végéről. Ez vonatkozik a tauriscusokra, akiket a geográfus az anartiusok mellé tett. A tauriscusok, akik a boiok szövetségeseiként léptek föl (Strabón VII,5.2) az i.e. 60-as vereség után csakis nyugatra mehettek, nem pedig keletre, a dák terület mélyére. A fentiekben elmondottak fényében tart számot érdeklődésre a ptolemaioszi „anartotrakta" (anartotrák) népnév. Ha kiindulunk Ju. Kulakovszkij következtetéseiből (KULAKOVSZKIJ 1899. 23.), aki Daciától északra lokalizálta őket, akkor ez a meghatározás a Felső-Tisza-vidéken az i.e. I. évezred utolsó negyedében kialakult etnikai helyzetnek felel meg, nevezetesen: a kelta-trák szimbiózisnak (KOTIGOROSKO 1999. 103-104.). Az „anartotrákok" etnonim mint a Daciától északra élő népességre vonatkozó gyűjtőnév maradhatott meg az i.sz. első évszázadokban. A Kárpát-Duna-vidék etnokulturális helyzetének i.e. I. századi - i.sz. I. század elejei változását három fő tényező határozta meg: Róma expanziója, a germánok bevándorlása a Közép-Duna-vidékre és a „szarmata ék" kialakulása a Duna-Tisza közén. Augustus birodalmi politikája (i.e. 27-i.sz. 14) a Duna-vidéken hatalmas terület elfoglalásához vezetett. A törzsek és népek egész soránál (kelták, illírek, trákok) megszakadt a természetes történeti fejlődés folyamata. Retia, Noricum, Pannónia, Dalmatia, Illíria, Moesia provincia keretébe kerülve megindult a romanizáció, ami meghatározta további sorsukat. A Közép-Duna bal partját a markomannok és kvádok szvéb törzsei foglalták el. Tacitus szerint (Germania 43) nyugatról a Felső-Tisza-vidék lakosságának közeli szomszédai a cotinusok, osusok és a burusok. A cotinusok kelták, a burusok germánok, az osusok pedig vagy pannonok vagy germánok (Tacit. Germania 28.43). Ezeknek a törzseknek a területe Közép- és Észak-Szlovákia vidékére tehető, azaz arra a vidékre, amelyiken az i.e. I. - i.sz. II. század vége közt a Púchov kultúra lelőhelyei vannak (PIÉTA 1982. 13-17. Abb. 1). A Púchov kultúra kelta-dák-illír szimbiózisnak tekinthető, amelyik a helyi Hallstatt alapon alakult ki (KOLNÍK 1980. 206-207.). A cotinusok, burusok és osusok azonosítását a Púchov kultúra hordozóival nemcsak a lokalizáció támasztja alá, hanem az. i.sz. II. század eseményei is. A markomann háborúk (166-180) időszakában a cotinusok, burusok és osusok aktívan részt vettek a dunai limesen a betörésben (SHA, Vita Marci 22.1). 172-ben a római seregek egy sor hadjárat után legyőzték a cotinusokat (KOLOSZOVSZKAJA 1973. 222.), 6 év múlva pedig a burusokat (Cass. Dio 71,18-19). A hadiesemények után a cotinusokat áttelepítették AlsóPannoniába, az osusokat pedig a Duna bal partjára, szemben Aquincummal, ahol a római erődökben szolgáltak (KOLOSZOVSZKAJA 1973. 227-228.).