A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 42. (Nyíregyháza, 2000)

Történelem - Zsoldos Attila: IV. László és a Kállaiak ősei

IV. László és a Kállaiak ősei juttatott adományokat és kiváltságokat egybevetjük azzal a szereppel, amit a Tiszántúl északi részén szemlátomást a király szánt a családnak — s aminek László haláláig meg is feleltek -, akkor kézenfekvőnek látszik arra gondolni: IV. László az oligarchákra jellemző territoriális hatalom birtokosaivá akarta tenni a Balogsemjéneket, ám olyan oligarchákká, akik a királyi hatalom kezébe simuló kardként vágnak végig az uralkodó ellenségein. Ha végigtekintünk IV. Lászlónak a Kállai-ősök javára tett intézkedésein, nehéz nem észrevenni, hogy azok mindegyike, ilyen vagy olyan formában, azok helyi hatalmassággá válásának útját egyengették. A birtokadományok áradása, a helyi bíróságok joghatósága alóli mentesítések, a várépítés engedélyezése, illetve támogatása, a megyésispáni kinevezés mind-mind ezt a célt szolgálta, márpedig az a tartományuraság jelenségének vizsgálatából egyértelműen kiderült, hogy éppen ezek azok a pillérek, amelyeken egy-egy oligarcha magánhatalma nyugodott (KRISTÓ 1979. 150-159., 185-187., 199-202., FÜGEDI 1986. 178-181.). A Kállai-ősök esetében is tudunk ugyanakkor a tartományuraság egy további nélkülözhetetlen kellékének meglétéről: a nekik szolgáló familiárisokról (É. n. [1290]: FEJÉR V/3. 506.). Nagyban növelné ugyanakkor ezen hipotézis valószerűségét, ha hasonló jelenséget más rokonság esetében is ismernénk. Nos, a lényeget tekintve ugyanaz, ami megtörtént a Kállai-ősökkel az 1280-as években, jó egy évtizeddel korábban megtörtént már egy másik rokonsággal is, történetesen éppen a Balogsemjének egyik ellenségeként azonosított Borsákkal. A Borsa egyike volt a Tiszántúl jómódú, de nem különösebben előkelő és vagyonos nemzetségeinek. Birtokaik Bihar és Békés megyékben feküdtek, de voltak javaik Erdélyben is. Feltehető, hogy ők alapították a mai Nagyszalontától egykor délkeletre fekvő, mára már elpusztult Bátormonostorát (GYÖRFFY 1987/98. I. 598-599.), s az szintén valószínűnek látszik: erejükből még arra is futotta, hogy bekapcsolódva a tatárjárás után meginduló várépítési versenybe megépítsék Váradtól nyugatra, a Sebes-Körös partján Körösszeg várát (GYÖRFFY 1987/98. 537-538., ENGEL 1996. I. 349.). A Borsák szűkebb pátriájában azonban a tatárjárást követő években kiépült a tartományuraságok egyik első példájaként a Geregye nemzetség magánhatalma, s ennek árnyékában a Borsák aligha érezhették biztonságban magukat. A Geregyék hatalmát Écs fia Pál alapozta meg, aki hosszú ideig egyike volt IV. Béla legközvetlenebb híveinek, időközben azonban — már az 1250-es években — a környékbeli nemesség kárára gyarapította vagyonát (1256: WENZEL VII. 458.; 1278: WENZEL DC 196-197.). A következő nemzedékben Pál fiai már nyíltan színt vallottak a királyi hatalommal szembeszegülő előkelők mellett, s aktív részesei voltak IV. László gyermekkirálysága éveiben a bárói csoportok háborúskodásainak, többnyire az oligarchák egyik első, s sokáig legsikeresebb képviselőinek, a Héder nembéli „Kőszegiekének az oldalán. 1278-ban azonban rajtavesztettek, s az ideiglenesen új erőre kapó királyi hatalom leverte őket, nem kis részben éppen a Borsák hathatós közreműködésével (PAULER 1899. II. 334-336., Szűcs 1993. 296—298.). A Geregyék eltűntek a politika porondjáról, territóriumuk azonban nem. A bukásukkal támadt űrt ugyanis IV. László a Borsákkal töltötte be: a Geregyék által megkárosítottak némi kárpótlása mellett a Tiszántúl középső harmadát ellenőrzése alatt tartó tartomány java — az összes vár és a birtokok jó része — IV. László adománya révén a Borsák ölébe hullt. A Geregyék leverése után László úgy érezhette, birtokában van a recept, mely orvosolja országa minden baját: az oligarchák erején erővel lehet úrrá lenni, s a legyőzöttek helyébe olyan, a Borsákhoz hasonló hű bárókat kell helyezni, „akiknek hűsége, vitézsége és szorgalma Magyarországot" — miként azt egyik oklevele megfogalmazta — „elődeink idejében sikeresen kormányozta és védelmezte".

32 Gyermekkorának eseményei, majd a nagykorúsítását követő konszolidációs kísérlet és annak kudarca (ZSOLDOS 1997A.) okkal erősíthették benne azt a meggyőződést, hogy azokban az előkelőkben, akik a korábbi évtizedekben bárói méltóságokat töltöttek be, a Héder nembéli Kőszegiekben, a Gutkeledekben, a Csákokban, az Abákban vagy éppen a Geregyékben nem bízhat. Figyelme tehát azok felé fordult, akik mindaddig a politikai elit peremére szorultak, s akiktől azt remélhette, hogy készek együttműködni vele. Az 1280as években ezért olyan személyek emelkedtek a Magyar Királyság irányítói közé, akik addig jószerével fel sem merülhettek volna egy-egy megüresedett országbárói méltóság betöltése kapcsán. így lett nádor az az Aba nembéli Mákján (1286: FEJÉR V/3. 333-334.), aki az előkelő és nagy múltú nemzetség egy mindaddig háttérbe szorult ágából származott (KARÁCSONYI 1995. 39., 67.), ekkor emelkedett karrierje csúcsára a korábban magát a királyi szerviensi sorból a bárói kar második vonalába felküzdő Básztély nembéli Rénold,

33 s az 32 1274: barones regni Hungarie ..., quorum fidelitate, virtute et industria ipsum regnum Hungarie defensatum fuerat predecessorum nostrorum temporibus et feliciter gubernatum — WENZEL XII. 98—100. 33 É. n. [1289]: FEJÉR V/3. 172. (keltére ld. REGARP. 3527. sz.); 1289: WENZEL XII. 479. (ez utóbbi azonban hamis, ld. REGARP. 3531. sz.); 1289: WENZEL XII. 483.; karrierjére ld. ZSOLDOS 1998. 53-54., ZSOLDOS 1997B. 131-133. 83