A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 41. - 1999 (Nyíregyháza, 1999)
Recenziók - Almássy Katalin: Luc Baray–Sylvie Deffressigne–Chantal Leroyer–Isabelle Villemeur: Nécropoles protohistorique du Sénonais: Serbonnes/Le Créole, Michery/La Longue Raie, Soucy/Mocques Bouteilles (Yonne). Paris, Maison des Sciences de l’Homme 1994, 232 p. Documents d’Archéologie Française T. 44.
Almássy Katalin zése során ismét egész Bourgogne, sőt távolabbi területek (Anglia, Belgium, Németország) adatait is figyelembe veszi. A sírok leírása és a leletanyag tipológiai elemzése után eljut a történeti következtetésekig is. A halmok méretének és a hozzájuk tartozó sír gazdagságának változása alapján a bronzkor legvégén a korábbi központosított hatalom megbukott, és sok apró egység keletkezett helyette. Ezután kerül sor a vegyes rítusú LT temető vizsgálatára. A szögletes árkok bemutatása után L.B. folytatja a a bronzkornál elkezdett tipológiát, mely ebben az esetben már sokkal kevésbé meggyőző. A legtöbb árkot magába foglaló csoportokon (bejáratos és bejárat nélküli, sima árok) belül - a korábbi hagyományokra is támaszkodva - a méretek alapján különít el alcsoportokat, melyeknek határait ő maga sem tartja be. Igazolni látszik ötletét azonban az a tény, hogy a nagyméretű árkok csak a LTA időszakra jellemzőek. Kevesebb csoport valószínűleg pontosabb lett volna. Még egy megjegyzés kívánkozik ide: az egyszerű árkok kapcsán közép-európai példákat említ L.B., melyeket LTB2 -LTC koriaknak (i.e. IV. század vége -III. század) tart. Ha csak a kelet-ausztriai kora LT, i.e. IV. századi temetőket veszem figyelembe, már nagy számú példát lehet fölhozni ennek cáfolására. S mindez azért fontos, mert éppen egyes közép-európai csoportok nyugati irányú mozgásával is próbálták magyarázni a kisméretű, négyszögletes kerítőárkok megjelenését az i.e. III. század első felében pl. Champagne-ban. Ennek az sem mond föltétlenül ellent, hogy a senon területen is használtak különböző árkokat már a LTA időszaktól, sőt a Hallstatt kor végétől kezdve ahogy azt L.B. kimutatta. Az előző két temetőhöz hasonlóan itt is általános a kőpakolás, a vegyes tájolás, a kevés gyerek sír, kizárólagosnak tűnik viszont a koporsós temetkezés. Sajnos a korábban föltárt sírokat nem figyelték meg olyan alaposan, ezért pl. a koporsó, a sírméret, az antropológiai anyag vizsgálatakor hiányoztak az adatok. A részletes és kitekintő tipológiai elemzés után arra a következtetésre jut a szerző, hogy egy-egy LTA és LTB2, ill. 2 hamvasztásos LTC2 korú sírt leszámítva a temetkezések döntő többsége a LTC 1, vagyis nagyjából az i.e. 275-200 közötti időszakra datálható. Kicsit félreérthető az a tény, hogy a temető térbeli elrendezését tárgyalva még más beosztást készít, ráadásul egy zavaró sajtó- vagy gépelési hiba is a szövegbe csúszott - az 5. sír két helyen is előfordul. (A kötet dicséretére legyen mondva, nagyon kevés benne a hiba.) Összefoglalva, a korai LT kor vége felé érkezhetett ide egy kisebb csoport, mely a több száz éves halmok közé vagy mellé temette halottait, s valamikor az i.e. II. században hagyott fel a temetővel. A lelőhely érdekessége még egy tárológödörbe temetett^?) halott, illetve két kút, melyek a síroktól kicsit távolabb kerültek elő. Leletanyag nem nagyon volt ezekben az objektumokban, így pontos kormeghatározásuk sem lehetséges, mivel a halott gödörbe dobásának szokása a késő bronzkortól a LT kor végéig megvolt. Külön fejezetet szenteltek a pollen-vizsgálatoknak, ami már önmagában is mutatja annak súlyát, annak ellenére, hogy a három lelőhely közül csak az első (Serbonnes) esetében vettek elegendő helyről mintát. Éppen ezért elsősorban a temetkezési rítusra vonatkozóan használhatók a vizsgálatok eredményei. A környezet rekonstruálásánál már nem lehetett végleges következtetéseket levonni. Az a tény, hogy a sírokban jóval több gabonapollen volt, mint az árkokban, s a sírokon belül is különbség volt a fej- és a lábfelőli végnél, azt bizonyíthatja, hogy például a fej alá szalmapárnát tettek vagy a halottat szalmatakaróra fektették. Ami az egykori környezetet illeti, mind Serbonnes, mind Michery mintáiban kimutatták pl. a mogyoró, a fenyő és a hárs pollenjeit. Sok volt mindhárom anyagban a lágyszárú növények virágporából. Ez alapján egy viszonylag nyitott, ligetes vidékre gondolhatunk. Nem mond ellent ennek a fenyő sem, mert annak nagyon könnyen jut el messzire a pollenje, megléte tehát nem meghatározó. Az utolsó nagy fejezetben a három temető apropóján az Yonne, a Szajna és mellékfolyóik völgyeinek történeti-területi szerveződését mutatja be L.B. a késő bronzkortól a késő LT korig öt nagy szakaszra bontva ezt a korszakot. Ehhez az összes ismert lelőhelyet és annak anyagát fölhasználta. A temetőket belső szerkezetük-szerveződésük alapján tipologizálta. Újabb csoportokat hozott létre a temetők egyik szakaszról a másikra való továbbélését vagy megszűnését figyelembe véve. Matematikai, elsősorban százalékszámítási, statisztikai módszerekkel vizsgálta a lelőhelyeks ezzel a népesség - mozgását, külső és belső kapcsolatrendszerét. A késő bronzkor első szakaszának vizsgálata megmutatta a metódus veszélyeit is: először tisztán matematikai módszerekkel kiszámolta, hogy a temetők szóródása alapján egy-egy közösségnek mekkora terület jutott. Majd „kiderült", hogy egy településhez több temető is tartozhatott. Az egy-egy korszakon belüli helyzet pontos leírására a módszer nem igazán alkalmas. Annál inkább az viszont a különböző korszakok közötti változások kimutatására. Az utolsó fejezetben azt a történeti folyamatot sikerült L.B.-nak felvázolnia, mely az i.e. 1200-190 közötti időszakban a Sénonais területén lezajlott. 502