A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 41. - 1999 (Nyíregyháza, 1999)

Helytörténet - Margócsy József: Kállai András (1839–1919). Pályaképvázlat

Margócsy József - tisztázatban - e sarkalatosán fontos témában terjesztett Szapáry elé. A veszély lényege - írja Kállay - az, hogy a vezető tisztikart nem a törvényhatósági bizottság, a megye színe-javának közössége állítja funkcióba választása útján, hanem a miniszter kinevezések útján. Annak ellenére, hogy a törvényhatóság az a testület, amelynek tagjai ismerik a megyei viszonyokat, a szükséges tisztségekre alkalmas közéleti férfiakat, akik közül válogathatnak, hogy a megfelelő helyekre a legmegfelelőbb személyek kerüljenek. Annál is inkább, hiszen a magasabb tisztségekre történő megválasztás alapfeltétele a tisztviselői ranglétra alsóbb fokainak a bejárása: érdem esetén a fokozatos emelkedés - az ügyintézési szakértelem, rátermettség bizonyítása után. A nepotizmustól nincs miért félni: ennek veszélye egy erős, egészséges bizottsági munka folytán nem okozhat kárt. Az ellenkező, kinevezési gyakorlat bevezetésével viszont olyanok is előtérbe, pozícióba kerülhetnének, akik nem itt laknak, a megyei közéletet nem ismerik, azzal semmilyen viszonyban nem állnak. Ismeretlen polgári hivatalnok elemek tolakodnának ide, a megyei családok kiszorulnának abból a helyzetből, hogy saját sorsukról, életükről határozhassanak, dönthessenek, vagyis kiszolgáltatottakká válnának a stréberpolgári elemekkel szemben. Elsősorban a millenniumi felkészüléskor, Kállay hivataloskodásának következő éveiben háttérbe szorultak a megyéket degradáló államosítási szándékok, hiszen a nemzet életében, történelmében a vármegyék a pillér szerepét töltötték be, így a hangoztatott változtatási szándékok zavarhatták volna az ezredév ünneplési szándékát, a lelkesedést... 5. Kállay programjának következő pontja: a közigazgatásban a status quo megtartása. Vagyis: kormánytervek ide, ijesztgetések oda, a kitaposott megyei közigazgatási utakon kell továbbhaladni, hiszen nincs (még) olyan törvény, amely mást írna elő. Viszont a munkát úgy kell végezni, hogy abba ne kaphasson bele a kötekedő kedvű kormány. Kállay maga is példát mutat abban, hogy magánéletét szinte felfüggesztette: kitartóan, naponta fáradhatatlanul szolgálja hivatalát, állandó kapcsolatban él az alispánnal, a szakosztályokkal. Abban is eltér elődei hivatali gyakorlatától, hogy gyakran száll ki a járásokba, jut el a szolgabíróval a kisebb községekbe is. így ténylegesen megismerheti a megye életét, közhangulatát és konkrét jelentéseket küldhet a kormánynak. Egyik ilyen 8. Feilitzsch báró veje a miniszterelnök Bánffynak, aki kvázi inkognitóban meg-megjelenik olykor a nyíregyházi vármegyeházán levő főispáni lakásban. - F. panasza: SzSzBMÖL IV. B. 401. 2. dob. 1897. évi pallium. 9. SzSzBMÖL IV. B. 402/27. köt. 58. bgy. 1897. május 3. útján találkozhatott a községi tanácsteremben saját arcképével, aranyos keretben. Erélyesen utasította a főszolgabírókat az „ízléstelenségnek" - mint írja megszűntetésére, „ami meg is történt" (KÁLLAY 1907. 92-93.). Két országgyűlési választás esik Kállay főispánságának idejére. Mindkét alkalommal csakegyetlen szabadelvű, azaz kormánypárti képviselő kerül a parlamentbe, a többiek a függetlenségiek nem túl nagy országos táborát gyarapítják. Kállay szuverén pártatlan magatartását talán legjobban az utód egyik bizalmas jelentése jellemzi. Feilitzsch Berthold báró ugyanis hivataloskodásának első évében már panaszkodik, hogy egyáltalában nem talál közvetlen politikailag vele egyetértő munkatársakat, így mindenki iránt bizalmatlan, az agrárszocialisták is egyre nyíltabban mozgolódnak. Csak nehogy rendkívüli képviselőválasztást rögtönözzenek, mert ő, bizony, ha minden lehetőségével élne is, legfeljebb egyetlen kerület „visszahódítására" vállalkozhat.

8 Kállay azonban ismeri a hivatalával járó kétségtelen korlátokat is. így például Kossuth halála, temetése kerülvén a rendkívüli közgyűlés elé, nem ő, hanem a bizottság közismert függetlenségi szónoka emlékezik: ez a szöveg kerül a jegyzőkönyvekbe. - Viszont később, amikor már letette hivatalát, s 1897. május 3-án leleplezik Kossuth képét az ülésteremben, már szólásra jelentkezik. Utal arra, hogy három évvel korábban, Kossuth halálakor, „a bekövetkezett nemzeti katasztrófa" hírére összehívatta ugyan a közgyűlést, de akkor ennél többet nem tehetett. Most azonban már nem a kormány tisztviselője, hanem a megye „szabad és független polgára", szólhat és kívánhatja, hogy valamennyien legyenek méltók Kossuth Lajoshoz, mert - mint olvashatjuk - „valamint a legelső magyar ember a király, így Kossuth Lajos volt és lesz a jövő nemzedék előtt a legnagyobb magyar. Ámen."

9 Főispánsága végén, 1897. április 14-i hivatalos búcsúvételekor össze is foglalja nyolcévesre nyúlt, előre eltervezett politizáló gyakorlatát. „Se a megye termében, sem a vármegye területén nem találkozik senki, akit politikai elvében megingatni, azok gyakorlatában megakadályozni megkíséreltem volna, nem, még az ún. „megengedett eszközökkel" sem... S ha eljárásom ellen az utóbbi időben mégis felmerültek bizonyos kételyek, úgy biztosítom a kételkedőket, hogy a jövő nem őket, hanem engem fog igazolni. Egyébiránt a tekintetbeni magamtartását mindenesetre megkönnyítette azon körülmény, hogy én hivatalba lépésem alkalmával semmi politikai misszióra nem vállalkoztam, s az, hogy a tőlem nyert s a Szabolcs megyei politikai viszonyokat hűen feltüntető felvilágosítások után egy kormány sem követelte tőlem a sza346