A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 41. - 1999 (Nyíregyháza, 1999)

Régészet - Olekszandr Dzembasz: Előzetes jelentés a nevickei vár feltárásáról

Olekszandr Vasziljovics Dzembasz az ábrázolások alapján a XVI. század elejétől a XVII. század elejéig terjedő időszakra teszi az ilyen sisakokat (SLIVKA 1980. 250.). Ugyancsak ő emeli ki, hogy hasonló sisak ábrázolásával találkozunk egy selmecbányai/Banská Stiavnica 1506-ból való freskón. A lovas testét domború, összefüggő páncél fedi. Az ilyen páncélok a XV. század elejétől a XVI. század közepéig voltak használatban, ezután laposabbá válnak (SLIVKA 1980.254.). így a nevickei ábrázolást, s magát a zöldmázas csempét is a XVI. század elejére keltezhetjük. Tekintetbe véve az ábrázolás stilizált voltát, feltételezhetjük, hogy éppen a nevickei várat láthatjuk rajta. Ebben az esetben az összes vártornyot gótikus csúcsos tető fedte.Az idézett ábrázolás kapcsán vizsgáljuk meg részletesebben a lovas és a ló felszerelését! A középkori lovasok fontos kelléke volt a sarkantyú. Készítésük magas fokon specializált és technológiai szempontból bonyolult. E termékek kronológiai-tipológiai fejlődését a szárak magassága és szélessége, a felerősítés módja, valamint a tüske alakja és hossza határozza meg. Már a XIX. században elkezdtek foglalkozni a sarkantyúk fejlődésével. Német kutatók munkáikban a La Téne-től a reneszánsz koráig vizsgálták a sarkantyúk fejlődését (ZSCHILLEFORRER 1 891.). Az erre a munkára támaszkodó Nagy G. magyar kutató négy csoportra osztotta a középkori sarkantyúkat a magyar királyi dinasztiák szerint: Árpád-háziak (XII század - XIII. század közepe), Anjou koriak (XIV. század), Zsigmond és utódainak korából származók (XIV-XV. század), valamint a Hunyadiak és a Jagellók korából valók (XV. század) (NAGY 1898.60-64.). Z. Hilczerówna lengyel kutatónő kidolgozta a X-XIII. századi sarkantyúk kronológiáját és sok értékes következtetést vont le a sarkantyúk gyártására vonatkozóan (HILCZERÓWNA 1956.). Tőle függetlenül dolgozta ki tipológiáját egy másik lengyel kutató, A. Nadolsky, aki a sarkantyúkat négy típusra osztotta (NADOLSKY 1954.50-60.). Ennél részletesebb sarkantyú tipológiát közölt A.N. Kirpicsnyikov (KIRPICSNYIKOV 1973.56-58.). Öt típust választott szét, s azon belül a variánsaikat, de itt is alapvetően a X-XII. századi sarkantyúk képezték a vizsgálat tárgyát. Számunkra különösen érdekes A. Ruttkay szlovák kutató munkája, aki részletesen vizsgálta a velünk szomszédos régió IX-XIV. századi sarkantyúit (RUTTKAY 1976.346-352.). A szintén szlovák Slivka a fenti munkákban közölt tipológiák alapján elemezte a szomszédos Kelet-Szlovákia valamennyi sarkantyúleletét (SLIVKA 1980.244-254.). A fent említett munkában kidolgozott tipológiai kritériumok alapján a XI. század végére-XIII. századra tehetjük azokat a tüskés sarkantyúkat, ahol a gúla alakú tüske a szárak találkozási pontjából indul. 276 A következő típus a tarajos sarkantyú. Ezek abszolút többsége csillagtarajos. Első megjelenésük meglehetősen szórványos és a XII. századra keltezhető, így például Szinyéren/Svinicán (Kassa mellett) zárt együttesben került elő egy tarajos sarkantyú III. Béla (1176-1196) érmével együtt (SLIVKA 1980.246.). A XIII. század folyamán az ilyen sarkantyúk teljességgel kiszorítják a tüskés sarkantyúkat. Kirpicsnyikov szerint a tarajos sarkantyúk (nála V. típus) Ruszban a XIII. század 30-as éveiben jelennek meg, amit a mongol tatárok megjelenésével hoz összefüggésbe (KIRPICSNYIKOV 1973.56-68.). Slivka kiemeli, hogy Nyugat-Európában a tarajos sarkantyú csak a XIII. század második felében jelenik meg, és ezért eredetüket Kelet-Európában kell keresnünk (SLIVKA 1980. 244-246.). A XII. századra keltezhető szórványos leleteket azzal magyarázza, hogy a korai magyar királyok nomád népeket (besenyők, kunok) hívtak be, határőrként helyezve el őket a királyság peremén. A szinyéri leletben éppen a nomád népekre jellemző agyagbogrács töredékeket találtak. A sarkantyúk további fejlődését olyan típus megjelenése jellemzi, amelyen a szárak végződésén két-két lyukat fúrtak a felerősítő szíjak számára. Ez azonban egyáltalában nem jelenti azt, hogy az egy lyukkal ellátott sarkantyúk eltűnnek. A sarkantyúknak fokozatosan megnagyobbodik a taraja és szárai kiszélesednek. Egy idő után kisebb sarkantyúk jelennek meg, amelyeknek a szárai keskenyebbé válnak. Ezeket közvetlenül a sarokra erősítették fel. A nevickei várban 6 sarkantyút találtunk, ebből 2 példány (XIII. tábla 44., 47.) egyáltalán nem meghatározható, a többi tipológiai szempontból különböző. A hatból négy a XV. század közepi éremmel datált gödörből került elő (XIII. tábla 44^17.). Az itt legjobban megőrződött sarkantyú (XIII. tábla 46.) analógiáját a sárosi várból és a kelet-szlovákiai ChmePovecből/Tapolykomlós ismerjük. A XIV., illetve a XIV-XV. századra keltezik őket (SLIVKA 1980.247.). Egy másik darabnak (XIII. tábla 45.) hosszúkás tüskéje van kettéváló végződéssel. Sajnos a lelet állapota nem alkalmas arra, hogy a végződését alaposan megtisztítsuk, és ezért nem világos, hogy tüskés vagy tarajos sarkantyúról van-e szó. Ugyanebből az együttesből származik két azonos típusú, nagyon érdekes lelet (XIII. tábla 48-49.). Az egyik teljesen ép és hegyes tarajával nagyon emlékeztet egy sarkantyúra. Analógiát nem sikerült találnunk hozzá. Egy további tarajos - taraja 12-ágú csillag - sarkantyút a kultúrrétegben találtunk (XIV. tábla 55.). Hasonló példány került elő a szlovákiai Szinyéren, ahol a XVI-XVII. századra datálták (SLIVKA 1980.