A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 39-40. - 1997-1998 (Nyíregyháza, 1998)

Képző- és iparművészet - Emőke P. Szalay: Szatmárer Goldschmiedearbeiten in der Karpatoukraine - Patay Pál: Szatmári harangok

Patay Pál hogy a harang a város tulajdona volt, amint a vámosoroszi (10. kép) is a községé. Amíg viszonylag bőven van adatunk a XVI. század végén öntött harangokról, addig a XVII. század elejéről mindössze kettőről (Csengersima l6l6, Tiszacsécse 1619). Öntőjüket nem ismerjük. Vagy nem működött ebben az időben huzamosan harangöntő a vidékünkön, vagy gyengébb minőségűek voltak az ekkor öntött harangok és nem bírták néhány száz év használatát. A század közepén az Alföld északkeleti részét így Szatmárt is - az eperjesi Georgius (Georg) Wierd látta el haranggal. Területünkön öt harangját regisztráltuk, amely közül kettő ma is megvan (Kisszekeres 1646 - 2. kép, Szamostatárfalva 1650 - 7. kép; az elpusztultak: Kisar 1641, Szamosújlak 1641, Rozsály 1646). Wierd Klagenfurtban született. 1628-ban vagy közvetlenül ezt megelőzően költözhetett Eperjesre. J. Spiritza szerint 1662-ben halt meg (SPIRITZA 1972.168.), de a legfiatalabb harangját 1657-ből ismerjük. Kiváló és termékeny mester volt. Nemcsak a Felvidék keleti része, hanem szinte az egész FelsőTisza-vidék is az ő piacát képezte. Ezen a vidéken alig akadt versenytársa. Ebből az időből a területünkről a fentebb felsoroltakon kívül mindössze egy harangról tudunk még (Tiszakóród 1635), öntőjéről nincs adatunk, tehát éppenséggel lehet ő is. De szállított a Szilágyságba, Erdélybe, sőt mélyen a török területekre, többek között még Kiskunhalasra is. Termékeny munkásságáról tanúskodik, hogy eléggé foghíjas forrásaink ellenére eddig 140 harangját tudtuk regisztrálni. Közülük 13 egyetlen évben, 1638ban készült. Ennél azonban lényegesen többre tehető azoknak a száma, amelyekről nem maradtak fenn feljegyzések. Lehettek tehát évek, amikor 30-nál is több harangot önthetett. Ez pedig még sok XIX. századi mester termelését is felülmúlja. Wierd munkái kiváló minőségűek. Ezt bizonyítja, hogy mind a 140 regisztrált harangja 100 évnél többet élt meg és vagy 30 példánya még ma is működik (16 a mai Magyarországon, 8 a Szepességben, 6 pedig Kelet-Szlovákiában és Kárpátalján - feltéve, hogy utóbbiak közül az 1941 évi összeírás

59 óta nem pusztult el néhány). Wierd utóda, Matthias Ulrich (1658-1678 között működött - PATAY 1989-96-98.) ugyancsak szállított harangokat a Felső-Tisza-vidékre, de viszonylag kevesebbet, mint elődje. A területünkön is csak egyről maradt fenn adat (Csaholc, év nélkül). Halála után eperjesi harangok többé nem jutottak el Szatmárba, bár az ottani műhely csak átmenetileg szűnt meg. Viszonylag több feljegyzés a XVII. század végéről maradt fenn. Az ott említettek közül egy harang (1668 évi) Kölesén - használaton kívül ugyan - most is megvan. Ismeretlen öntője szakmabeli mester lehetett, munkája mégis gyengébb minőségű a fenti eperjesi öntőkéhez képest. Egy 1679. évi tunyogi harang öntője, Iohannes Schmox a latin feliratban magát „cracoviensis"-nek, azaz Krakkóból valónak nevezte. Feltehetőleg lengyel vándorló mester volt, aki kihasználva, hogy Északkelet-Magyarországon ekkor nem élt harangöntő, e vidéken tevékenykedett (egy évvel korábban a Beregszász melletti Beregdéda számára öntött harangot), de lehetséges, hogy rövidebb-hosszabb ideig Szatmáron műhelyt is létesített (tunyogi harangját is itt öntötte).(PATAY 1989-94.) Néhány évvel később Casparus Cultrariusnak lehetett műhelye Szatmáron, akitől 1686-ban kölesei Kende Márton vett egy harangot Túristvándi, egyet pedig Fülpös részére. Az utóbbin ugyan a mester neve nem szerepelt, azonban a donatorra vonatkozó, az előbbiével azonos latin felirata nem hagy kétséget öntője felől. Ismeretlen mester által ugyanebben az évben öntött harang található Szamosbecsen (5. kép). Gyengébb kivitelű, díszítetlen példány. Állítólag egy másik, vele egykorúval Erdélyből hozták ide. A XVII. század legvégéről négy, egyetlen évben, azaz 1698-ban öntött harangról van tudomásunk. Ezek egyikének (Csengerújfalu) az öntetője nem donátor, hanem maga az egyházközség volt. A másik háromról (Hermánszeg, Nagyar, Tyúkod) a közelebbi adatokat nélkülözzük. A XVIII. század egész első feléből viszont mindössze hét harangról emlékeznek meg a források (Kisar 1705 után, Olcsvaapáti 1709, Csenger 1713, Kishódos 1714, Ököritó 1722, Nagyar 1733, Nábrád 1744). Közülük a kishodosi napjainkig megmaradt. Kivitele, különösen a kusza, fordított állású, tükörírásos felirata kontár munkájáról tanúskodik. Három helybeli lakos öntetté, míg az ököritóit az ekklésia. A kisari érdekessége, hogy állítólag Rákóczi Libertásokból készült, amihez ötvözőnek egy ónkannát is beleolvasztottak.

1 Az olcsvaapátit - ha helyesen értelmezzük az 1809- évi adatot - egy Dániel Wesenbach nevű mester öntötte, akiről azonban bővebbet nem tudunk. A többi háromról csak futólagos említés történik. 1750 után öntött harangokról már egyre sűrűbben vannak adataink. Különösen megsokszorozódik a számuk a század utolsó évtizedéből. Ez egyrészt II. Józsefnek a protestánsok haranghasználatát immár legalizáló türelmi rendeletére vezethető vissza, másrészt viszont a református egyházak javai 1808-1809évi részletes összeírásának is köszönhető. E harangok - néhány kivételtől eltekintve - amint látni fog58 Szatmár megyének a mai Romániához tartozó részéről 7 Wierd által öntött harangról van tudomásunk. (PATAY 1989-103-105.) 59 Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, Sárospatak. Adattár. 60 61 Wierd munkásságáról bővebben PATAY 1989.101-103. Rákóczi Libertásait máshol is fölhasználták harang nyersanyagául, pl. Serkén. KOVÁCS 191935. 384