A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 39-40. - 1997-1998 (Nyíregyháza, 1998)

Képző- és iparművészet - Küllős Imre: Jelzett óntányérok Kárpátalja beregi részein

Jelzett óntányérok Kárpátalja beregi részein Küllős Imre A református egyház klenódiumai között az úrasztali borospoharak mellett a kenyérosztó tányérok a legfontosabbak az úrvacsora osztásban betöltött szerepük következtében. Ezeknek a tányéroknak az anyaga változatos, nemesfém (ezüst) mellett más fém (pl. réz) is előfordul. A XVII-XVIII. században az ón volt a leggyakoribb alapanyag. Ezt támasztja alá, hogy ontalak kerültek elő legnagyobb számban. Ugyanakkor ez a tény esetleg félrevezető lehet. Feltételezhető ugyanis, hogy fatányérokat is használtak a fémtálak mellett. Jelenleg csupán esztergált fatálat találtunk néhány gyülekezetben. Kis számuknak az is oka lehet, hogy anyaguk mulandóbb révén, csak ritka esetben maradtak fenn a századok során. Az ón évszázadokon át igen fontos volt a mindennapi edények alapanyagaként. A XVI. századtól kezdődően terjedt el az ónedény a mindennapi használatban, ekkorára alakultak ki alapvető formái. Az ónedényeket világi asztalokon ugyanúgy nagy számban használták, mint céhedényként és egyházi célokra (WEINER 1971.10-15.). A XVI. században a szegények ezüstjének nevezett anyagból azon tulajdonsága alapján, hogy viszonylag puha, könnyen formálható, munkálható, öntés, esztergálás révén tetszetős formákat lehetett kialakítani. A változatos edénykészletből legáltalánosabbak a különféle kannák, kancsók és a tálak, tányérok voltak. A díszítőtechnikák közül igen gyakran alkalmazták a vésést, amely a viszonylag sima vonalú tárgyak esetében díszes megjelenést kölcsönzött az edényeknek. A vésett díszítés legszebb példáit az úrasztali boroskannákon láthatjuk, mivel ezek palástja alkalmas volt erre a díszítésre. Díszítették olykor a tálakat, tányérokat is, de éppen puhaságuk miatt ezeken könnyebben lekopott a minta. Talán ez a magyarázata, hogy a kannákkal összevetve a tálak kevésbé díszítettek (WEINER 1971.8-9.). Míg a kannák esetében nagy formai változatosság figyelhető meg, a tál és tányér esetében éppen az egyöntetűség a jellemző. Ez a forma igen kevés eltérést mutat, ez minden bizonnyal funkciójából fakad. Ha a templomi használatban lévő példányokat elemezzük, ugyanazt állapíthatjuk meg, ami a többi úrasztali edényt is jellemzi, hogy nem alakult ki a református egyházban sajátos, jellegzetes forma a templomi használatra, hanem a mindennapi életben fellelhető edények jelennek meg ebben a funkcióban. A tálakról ez még inkább elmondható, mint a kannákról. Jellegzetes kenyérosztó formáról nem beszélhetünk, hanem ugyanazokat találjuk, amelyek a korban mindennapi használatban előfordultak. Ez az edény funkciója miatt olyan egyöntetű alapformákat követ, amelyek általános elterjedtségük ellenére kevés lehetőséget nyújtanak arra, hogy bizonyos sajátosságok alapján megkísérelhessük egy-egy ónöntő műhelyhez kapcsolásukat. Ezért nehéz helyzetben vagyunk, ha egy-egy óntál készítési helyét szeretnénk meghatározni. Hogy a tévedés lehetőségét elkerüljük, jelenleg a jeggyel ellátott tálakat mutatom be, mivel ezek feloldása révén kétségtelenül megállapítható készítési helyük. Az ónedények esetében különös fontossága volt a jelzéseknek, a szó szoros értelmében létfontosságúak voltak. Az ónt éppen puhasága miatt a felhasználás során más fémekkel ötvözték. Erre a célra leggyakrabban rezet és ólmot használtak. Az ólom azonban bizonyos mennyiségen túl mérgező. Erre a legismertebb példa a fazekasok esete, akik az edény mázazásához ólomgelétet használtak, emiatt igen gyakran betegedtek meg ólommérgezésben. A mérgezés lehetőségének elkerülésére az ónedény készítésnél szigorúan előírták a vegyítés arányát. Ennek betartását a céhek ellenőrizték, előírásaik szerint jelzéssel kellett ellátni az edényeket. Ezt kötelező volt elvégeztetni minden mesternek, hiszen ez volt a biztosíték, hogy az edény használata ártalmatlan. Az ónedényeken előforduló jegyek többfélék. Leggyakoribb közöttük a város és a céh jegye, majd megjelenik a mesterjegy, amely alapján megállapítható, hogy ki készítette a tárgyat. Később finomsági fokot is alkalmaztak.

3 Magyarországon a XVI. századtól kezdődően beszélhetünk ónöntő céhekről, amelyek elsősorban a Felföldön, Erdélyben alakultak nagyobb számban, de a Dunántúlon is működtek. A kárpátaljai ónedények (KÜLLŐS 1997/B.) közül elsőként a budai ónöntő céh jegyével ellátott tálat emeljük ki. Bár évszámot nem találunk rajta, formája - a felhajtott, viszonylag széles perem, kis öbölrész mutatja, hogy bizonyosan a XVI. században készült (1. kép ). Fontosságát az adja, hogy bár igen régi volt Ennek oka minden bizonnyal az, hogy a református egyház nem írt elő kötelező edényformákat. Már a XVI. századi zsinatok foglalkoztak a szent edények kérdésével, de csupán azt jegyezték meg még a legszentebbnek tartott úrasztali borospoharakról is, hogy az írás bármilyen anyagból készült edényt engedélyez, legyen az ezüst, arany, fém vagy fa. Ez valószínűleg fokozottan érvényes volt a bortartó edények vonatkozásában, amit bizonyít, hogy nagy számban találunk a legelterjedtebb ónkannák mellett kerámiaedényeket, cserép- és fajanszkorsókat. Ugyanez vonatkozik természetesen a kenyérosztó tányérokra is. Németh Gábor foglalkozott részletesen az ónedények készítési helyének a meghatározásával, a mesterség felvidéki központjaiban a céhalakulások körülményeivel (NÉMETH 1981.171-175.). Németh Gábor foglalta össze az ónedények jelzését (NÉMETH 1981.177-178.). Felhívta a figyelmet arra, hogy milyen szegényes az írott források anyaga az ónöntésre vonatkozóan, éppen ezért különös jelentősége van a tárgyakon található jelzéseknek. A szerző saját felvételei. A Jósa András Múzeum Évkönyve XXXIX-XL. 1997-1998. 347-352. 347