A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 39-40. - 1997-1998 (Nyíregyháza, 1998)

Helytörténet - Bánkúti Imre: Károlyi Sándor két írása a Rákóczi-szabadságharcból (1706, 1711)

Károlyi Sándor két írása a Rákóczi-szabadságharcból (1706, 1711) Bánkúti Imre 1. 1705 őszén, a szécsényi országgyűlés után, II. Rákóczi Ferenc Erdélybe indult, hogy előző évi megválasztása alapján elfoglalja a fejedelmi trónt. Az ünnepséget 1705. november 11-ére tűzte ki Kolozsvárra. De Erdélybe igyekezett a mintegy 15000 főnyi császári hadsereg is Herbeville tábornagy vezetésével, hogy megakadályozza tervében Rákóczit. Ez idézte elő 1705. november 11-én (éppen a fejedelmi beiktatás tervezett napján) a zsibói csatát. Rákóczi a szintén mintegy 15000 főnyi seregét két részre osztotta: egyik felével a zsibói szorosban emelt sáncokat védelmezte, a másik felét Károlyi Sándor vezetésével a császáriak háta mögé küldte, hogy az ütközet folyamán támadja hátba Herbeville-t. A császáriak elfoglalták a sáncokat, Rákóczi csapatait szétszórták, Károlyi azonban nem támadott, s így sokan (az erdélyiek, Forgách Simon, Des Alleurs francia altábornagy s részben maga Rákóczi is) őt okolták a vereségért. Károlyi azzal védekezett, hogy a császáriak szekérsáncot húztak táboruk védelmére, az oda vezető hegyi utakat eltorlaszolták, s az előző napi esőzés járhatatlanná tette a lovasság számára a keskeny utakat. Rákóczi szerint azonban tisztjei beszélték le a támadásról.

1 Akárhogyan is volt - az igazságot valószínűleg soha nem fogjuk megtudni -, Károlyi sértődötten, rossz hangulatban csatlakozott a visszavonuló Rákóczihoz. Kelletlen hangulatát előzőleg 1705-ben több tényező váltotta ki, nemcsak a zsibói eset. Tavasszal ismét vereséget szenvedett a Dunántúlon, júniusban a fejedelem abbahagyatta vele Gyula sikerrel kecsegtető ostromát (BÁNKÚTI 1976.), a szécsényi országgyűléssel is elégedetlen volt (nem is vett rajta részt), legalábbis feleségéhez írt leveleiben maliciózus megjegyzéseket tett rá (KOVÁCS 1994.69-skk.). Ilyen lelki állapotban találta tehát Károlyit a fejedelemnek az a levele, amelyet Láposról 1705. november 18-án írt hozzá. Ebben inkább vigasztalta s bátorította tábornokát, s közölte vele, hogy „míglen immár magunk több erővel bemegyünk, az Erdélyben folytatandó hadakozást tellyességgel Kegyelmedre bízzuk..." (GÉRESI 1897-329.) Károlyi válasza azonban elutasító volt, nemcsak az ellene irányuló vádakat sorolta fel, hanem szerencsétlen módon előhozta elintézetlen birtokügyeinek vélt vagy valós sérelmeit is. Azonban Rákóczi is tudott megsértődni, s válaszlevelében (Erdőszáda, 1705. november 27.) a fejedelmi hatalom erkölcsi magaslatáról meglehetősen keserű hangon oktatta ki tábornokát. „Bepecsételtem és expediáltam volt már ezen levelemet, midőn mutatá az udvari kapitány az Kegyelmed neki írott levelét, melybe látom nem csak az hadnak kedvetlenségét, de az Kegyelmedét is. Lehet, megvallom, nekem is, nem csak Kegyelmednek, mások ellen való panaszom, de annak nem akkor az ideje, az midőn ég az ház. Csudálom, nem animadvertálja, vagy csak érteni nem akarja Kegyelmed személyébe való bizodalmamat, az midőn könnyebbségemre nézve Kegyelmedre egyedül bízom oly súlyos haza szolgálatit, az kiket másra bízni nem kívánok. Bizonyára se az én, se az Kegyelmed részérül nem most az ideje az eleim és Kohári-jószágot disputálnunk, de hazánkat oltalmaznunk. Való, másoknak is jutott, de Kegyelmedet is nem praeteráltam még eddig; de nem is tudtam, hogy Kegyelmed hadakozásának az a motivumja, hanem az hazánkhoz való kötelességünknek megmutatása. Ha mind áruló volna is az erdélyi ember, még sem kellene Erdélyt oly hirtelen elhagyni; erővel az szerencsén nem vehetünk, se most bágyadt katonának az ideje az hadakozásra való; nyugodjunk, magam is azt javallom, de országot oda való hagyásával ne bódítsunk. Hogy pedig Kegyelmed súlyos fáradságitul megnyugodhassék, resolváltam magamat, hogy felváltsam magam Kegyelmedet; az mint is holnap mellettem levő karabélyosokat kiválogatván, indulok, mivel mást nem küldhetek. Tudom mire vetem személyemet, úgy (az mi nehezebb), hazám dolgait is, de legalább satisfaciálok hazámhoz való kötelességemnek, hogy nyugodni nem kívánok; lássa az katona, ha ott hagy; régen resolváltam magamat az áldozatra; elkeseredett szívem, megvallom, de bennem az a resolutio, az ki szolgalatjára az megvetett földnek népi közzé kihozott. Nem Erdély országáért megyek, mert anélkül eddig is eltartott az jó Isten, de hazám igyéért, az melynek szolgalatja csak látom, kinek kinek particularis contentumábul áll. Cselekszik ezt sokan, de még rosszabb, hogy ebben minnyájan megegyezünk, és végtére csak azt cselekeszszük, az melyet másokba reprobálunk. Ezt lássa, hogy veszi Kegyelmed is éntülem, de nem titkolhatom hazám igyén el keseredett szívem titkait, melyeknek kinyilatkoztatására Kegyelmed levelei adtak ösztönt; reflectálom magamat az Kegyelmed minapi írására, hogy kedvetlen szolgának nem sok hasznát veszi az ember. Én indu1 MARKÓ 1934.289-320. Ő határozottan Károlyit teszi felelőssé a vereségért. Más véleményen van KOVÁCS 1988.85-86. Szerinte a tisztek tanácsa helyes volt, a szekérsánc és a felázott utak nem tették lehetővé a támadást. A Jósa András Múzeum Évkönyve XXXIX-XL. 1997-1998. 203-211. 203