A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 39-40. - 1997-1998 (Nyíregyháza, 1998)

Néprajz - Ratkó Lujza: Virágfakadás. Egy beregi hímes tojás szimbólumrendszere

Ratkó Lujza vén, hogy nem közönséges virággal állunk szemben. Hogy kerül a spirál a „virág" leveleire, mi lehet az értelme ennek a szokatlan jelenségnek? Hogy megválaszoljuk ezt a kérdést, egy kis kitérőt kell tennünk a spirál jelentésének tisztázása érdekében. Legkézenfekvőbb, ha a szó etimológiájával kezdjük vizsgálatunkat. A latin spiratio kilégzést, lélegzetet, a Spiritus pedig lélegzetvételt jelent, s ez utóbbinak emellett „szellem", „lélek", „lelkesedés", „gondolkodás" jelentése is van. A spiro értelme „kifúj", „kilehel", „lélegzik". Igen sokatmondóak a görög szpeira jelentései: „elvet", „megtermékenyít", „nemz", „szétszór", „mag", „csíra", valamint „lehel", „kilélegez". Ebbe a jelentéskörbe tartozik a magyarban a latinból meghonosodott „sperma" és „spóra" is. Mind görög, mind latin párhuzamai vannak a spirál szónak „megtekert, összefonott tárgy" értelemben is (pl. latin Spina = perec), de mivel ez a jelentéskör a spirál alakjával, formai megjelenésével összefüggésben nyilvánvalóan másodlagosan alakult ki, ezért ezzel külön nem foglalkozunk. A szócsalád jelentései tehát összefoglalóan három fogalomkörbe csoportosíthatók: az első a nemzessél, megtermékenyítéssel kapcsolatos fogalmakat tartalmazza (elvet, megtermékenyít, nemz, mag, szétszór, csíra, sperma, spóra), a második a lélek-szellem-ész hármas fogalomkörét, végül a harmadik a lélegzéssel, lehelettel, kifújással kapcsolatos jelentéseket foglalja magában. Az archaikus gondolkodás analogikus természetének ismeretében nem nehéz megfejtenünk, hogy hogyan is függhetnek össze ezek a mai ember számára meglehetősen különböző fogalomkörök: eléggé közismert ugyanis az archaikus kultúráknak, tradicionális vallásoknak az a felfogása, miszerint az élet egyenlő a lélekkel, a lélek pedig a lélegzettel - vagyis minden élőt a lélek (szellem) éltet, aminek megnyilvánulása a lélegzet; s ha egy lény nem lélegzik, abból hiányzik az éltető lélek, azaz nem élő már. Az indoeurópai spir- tő jelentés-elágazásai tehát nem véletlenszerűen, hanem nagyon is megalapozottan, az archaikus tudásban gyökerezve, azt kifejezve keletkeztek, és hangalakjaikhoz hasonlóan jelentéseik is szorosan összefüggnek egymással. Ha mindezek után meg28 JELKÉPTÁR 45-46. „csigavonal" címszó (Jankovics Marcell). Igen tanulságos elolvasnunk, hogy mit ír a Magyar Néprajzi Lexikon a spirálról: előállítási technikájának részletező ismertetésén kívül csupán annyi közölnivalója van róla, hogy „térkitöltő díszítőelem hímzéseken". (MNL 4. kötet, 487. „spirál" címszó - Fél Edit) E kategorikus kijelentés szerint tehát ez a motívum - amelynek összetett és évezredekre visszanyúló jelentésrétegeiről éppen az imént bizonyosodtunk meg - a magyar népművészetben mindenféle ok és értelem nélkül, pusztán az üresen maradt hely kitöltésére szolgálna; azaz még csak nem is esztétikai szerepét emeli ki, ami - „díszítőművészetről" lévén szó - bizonyos szempontból még elfogadható is lenne, hanem a „térkitöltés" abszolút praktikus funkcióját hangsúlyozza. Ezen az alapon az egész népművészet felfogható úgy, mint az üres felületek kitöltésére szolgáló gyakorlat („mánia"?), melynek célja az, hogy a „csupasz", s éppen ezért feltehetően „csúnya" tereket különböző - mellékesen rendszerint „szép" - „térkitöltő" elemekkel megszüntesse. 29 A szvasztika véleményünk szerint - az általános tudományos vélekedéssel ellentétben - végső fokon nem napszimbólum. Ha megpróbáljuk ugyanis mindenféle prekoncepciótól mentesen, vizuális megjelenítéséből kiindulva vizsgálni, már pusztán formai jellegzetességei is másféle értelmezést sugallnak. A jelnek van egy mozdulatlan középpontja, amely a belőle kiinduló s körötte szimmetrikusan elhelyezkedő karokat mozgásba hozza, körforgásba lendíti - vagyis míg ő maga mozdulatlan, ugyanakkor mozgást gerjeszt maga körül; semmiképp nem napsugarakról, vagy forgó napkerékről van tehát itt szó. Ilyen módon a szvasztika a principiális értelemben felfogott mozdulatlan mozgató, illetve az általa keltett mozgás szimbóluma, s így mindenekelőtt poláris, nem pedig szoláris szimbólum. (Gondoljunk itt az északi sarkcsillagra, ami körül az egész világ mozog, s ami nem más, mint a világ tengelye.) A szvasztika csak annyiban (másodlagos, és nem elsődleges értelmezésben) lehet napszimbólum, amennyiben a Nap a teremtő istenség, a mozdulatlan mozgató szimbóluma, aki a teremtett világot - a szvasztika karjait - mozgásba hozza maga körül. A jel tehát ilyen értelmezésben is jóval többet mond a puszta napszimbolikánál: sokkal mélyebb és univerzálisabb jelentést, a teremtő istenség és a teremtett világ viszonyának szimbólumát rejti magában. vizsgáljuk, hogy az emberiség évezredes kultúrájában milyen szerepet játszott a spirál, akkor lassan tisztázódni kezd előttünk, hogy miként is kerülhetett „virágunk" testére ez a jel. A Jelképtár számtalan alkalmazását és jelentését felsorolja a spirálnak, többek között elemi mozgásjelként, út-, lélek- és lélegzetjelképként említi - szoros összhangban a szócsalád fentebb tárgyalt jelentésköreivel. A spirál értelmét tisztázva most már csak azt kell megfejtenünk, hogy vajon miért éppen a csigavonal az a forma, amelyet évezredek óta, az egész világon egységesen a fent említett jelentéstartalommal alkalmaztak. Ha megvizsgáljuk a különböző ősi szimbólumokat, jeleket, úgy találjuk, hogy a szvasztikán kívül a spirál az egyetlen, amely önmagában is dinamikus forma, amely a mozgás képzetét kelti a szemlélőben. Lendületét nem kívülről kapja, sőt, nem is valami immanens-transzcendens mozgató révén, mint a szvasztika, amit saját középpontja hoz mozgásba

29 - hanem a spirál önmozgó; s mint ilyen, kivételesen alkalmas az élet megjelenítésére, hiszen az önmozgás (mozgás) az életnek a sajátossága, képességével nem élő nem rendelkezhet. A spirálnak tehát tulajdonképpen formája adja meg értelmét, a kettő elválaszthatatlan és elképzelhetetlen egymás nélkül: az önmagában való elevenséget, vitalitást, életprincípiumot jelképezi. Mindezek fényében világossá válik előttünk, hogyan is kerülhetett ábránkra a spirál: a szerelem kibontakozása során a két lélek egymásba olvadása, egymással való átitatódása egyfajta kölcsönös „megtermékenyülést-megtermékenyítést", felfokozott lelki-szellemi állapotot vált ki, a lélek élettel telítődését eredményezi - s ennek az állapotnak egyetlen adekvát kifejezője, szimbóluma a spirál lehet. Nyilván nem véletlen az sem, hogy „virágunk" valódi kibontakozása is éppen a spiráltól indul ki; előbb egy még tagolatlan, megformálatlan, belső tartalom nélküli, bimbóhoz hasonló alakzat képződik, majd ugyanez a forma tér vissza - betetőzvén és kiteljesítvén a fejlődési folyamatot - egy immár telített belsejű, önálló arculatot öltő zárt kehely alakjában. A „virág" aránytalanul nagynak tűnő zárt kelyhében amely éppen burokszerűsége, óvó, védő, befogadó 180