A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Néprajz - Ratkó Lujza: Jeles napok és dramatikus hagyományok egy nyírségi faluban

Jeles napok és dramatikus hagyományok egy nyírségi faluban lányokat, asszonyokat, s ha tehették, jól össze is kormozták őket. Mindig megforgatták a menyasszonyt is. Előfordult nemegyszer, hogy ajándékot is vittek neki: kis bölcsőt, babát „száz papírba betekerve, szépen becsomagolva... míg a menyasszony azt a rengeteg papírt szíjjelszedte, ebbe idő tellett, de ahány papír, annyiszor átkötve az a kis csomag!" Volt olyan maskura, aki a derekára szalmakötelet csavart, és mire vége lett a táncnak, telepotyogtatta a ház földjét, alig győztek utána takarítani. A maskarák fakanállal védekeztek a kíváncsiskodókkal szemben, ocia-odacsaptak, ha valaki megpróbálta lehúzni álarcukat. Arra is vigyáztak, nehogy a hangjukról felismerjék őket: nem szólaltak meg, csak mormogtak, visítoztak. Mikor kitáncolták magukat, megnevettették a násznépet, akkor leültették őket egy asztalhoz, vagy kiraktak nekik az udvarra egy fazék töltött káposztát, és ehettek, amennyi beléjük fért. Nem csoda, hogy a legények gyakran hat-hét kilométerre, szomszéd falukba vagy közeli tanyákra is elmentek egy-egy lakodalomba maskurázni. A násznép is mindenütt várta őket, ha egy lakodalomba nem mentek maskurák, akkor „szinte sértve érezte magát a vőlegény, hogy őtet nem tisztelték meg evvel. Na de meg vót mán az mindenütt kópertázva, hogy: 'Na barátom, ha lakadalmad lesz, hivatalosak nem vagyunk, de maskuránixk elmegyünk.'" Körülbelül öt éve még jártak lakodalmi maskurák, de nagy divatjuk már tíz-tizenöt éve megszűnt. Sokszor minden különösebb alkalom nélkül, főként a téli, farsangi időszakban is felöltöztek maskurámxk a tréfás kedvű emberek és asszonyok, ijesztgették a sötét utcákon a járókelőket. A masku rázás arra is jó volt, hogy elijesszék a nemkívánatos vendéget a háztól, ha túl sokáig maradt esténként, nagyon „oda volt kapva. Csak bizony mérikós emberekkel nem nagyon lehetett kezdeni, mert azok osztán az embert derekon húzták vóna!" A leggyakoribb ijesztő :\ halál maskura volt: egy nagy disznótököt kivájtak, szemet, szájat, orrot vágtak rá, gyufaszálból vagy fadarabkákból fogakat csináltak, majd egy gyertyát, újabban pedig elemlámpát tettek bele, ami belülről megvilágította az ijesztő fejet. A maskurázó a tököt rátűzte egy bot végére, és a feje fölé emelve rémisztgette a sötét utcákon az embereket. Volt, aki lepedőt is vett magára, hogy még félelmetesebb legyen: „Egy nagy szál kóré a kezébe, azon is egy lepedődarab vót, egy kendőruha, oszt akkor hajbókolt." Az ügyesebbje gólyalábra állt rá, hogy még magasabbról világítson a tök. Megtörtént az is, hogy „kisszekért csináltak neki, oszt azon húzgálták keresztbe-kosba az utón, amikor mentek a csomózóbul a népek hazafele." Tökből bikafejet is készítettek: görbe napraforgókórét szúrtak bele szarvnak, a fejük fölé emelték, egy asszonszűtt pokrócot vagy egy ponyvát vettek magukra, „oszt akkor mentek, erre döfték a fejüket, arra döfték." Kedvelt maskura volt nyáron a szalmamedve. Alakítóját betekerték szalmával, majd „a fejibe nyomott egy szőrsipkát kifordítva, az arca elé egy papiros vót odatéve, az is kifestve pirosra, a szeme fejérrel kürül, az arca megént kipettyezve, úgy nézett ki osztán, mint egy medve. Hátul megint vót egy szalmacsutak a farkának." Kísérője kötélen vezette a medvét, és kiabált: „Hozom az állatkertbül a medvét bemutatni!" A medve hol négykézláb ment, hol két lábon tipegett-topogott, még táncolt is. A szalmás maskura egy másik fajtája „úgy nézett ki, mint egy nagy, lompos, fürtösszőrü kutya. A feje is be vót neki tekerve. Huncutkodott, mászott négykézláb, mint a kutya." A szalmát meggyújtották rajta, „de oszt ha látták, hogy mosmán komolyan ég, akkor leöntötték vízzel." „Vót úgy, hogy szentjánosbogárt idetettünk a sipfeánkho, oszt négykézláb nyávogva mentünk az utón, oszt az asszonyok mentek visszafele, kiabálták visszafele, hogy: 'Szent kereszt, veszítsd el!' Azt hitték, hogy boszorkányok vagyunk!" Végigtekintve az évkor tavasztól őszig terjedő szakaszán, megismerve a legfontosabb munka- és játékalkalmakat, dramatikus hagyományokat, bepillantást nyerhettünk egy kis nyírségi falu mindennapjaiba és ünnepeibe, képet alkothattunk hétköznapjairól és jeles napjairól egyaránt. Ami még ebből a részlegesen ismertetett, a hagyományos falusi életmódnak csupán egy vékony szeletét bemutató anyagból is tanulságként kiviláglik: az a világ, amit a néprajztudomány tradicionális paraszti kultúrának nevez, olyan rendet és biztonságot nyújtott a benne élőknek, ami a mai ember számára már csak kivételes individuális erőfeszítés árán érhető el. A régi ember életét - elsősorban munkáján keresztül - nemcsak a természet örök körforgása strukturálta, hanem az egyházi évkor is: a hétköznapok és az ünnepek, a profán és a szent idő váltakozása adta létének ritmusát és rendjét. Az ősök tudását, valamint a világ transzcendenciával való áthatottságának biztos tudatát egyesítő tradíció igazította minden lépését, határozta meg létét a világban. A hagyományos életmód és a tradíció felbomlásával, a modernizáció előretörésével már a leírás keletkezésének idejében, a nyolcvanas évek elején is eltűnőfélben levő hagyományos paraszti műveltség az azóta eltelt időszak alatt még inkább visszaszorult, átadva helyét egy olyan kultúrának, amely hamarosan egyszer s mindenkorra felszámolja a falu sajátos arculatát, és véglegesen eltünteti a falu és a város élet- és szemléletmódja közti lényegi különbséget. Tájsza vak jegyzéke acskó zacskó aprólék baromfi asszonszűtt házilag szövött (asszonyszőtte) ászló zászló birisi Biribe való birke barka brant indulatszó (kb. „nyavalya") brekekel brekeg cibere habarással készített gyümölcsszósz vagy -leves csuhaj kukoricacsuhé csutkaízék kukorica- vagy napraforgócsutka dücskő fatuskó ember nős férfi fellangal fellángol ficfa (fücfa) fűzfa hallgató nóta lassú, nem tánc alá való parlandó dal kaparcs kéményseprő seprűje kart csípve karon fogva, karolva kaska kosár kastos csatakos, vizes A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997 255