A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Néprajz - Ratkó Lujza: Jeles napok és dramatikus hagyományok egy nyírségi faluban

Ratkó Lujza sági év során. Mégis mindig adódott lehetőség arra, hogy - főként a nagyobb csapatokban, bandákban dolgozó aratók - tréfálkozzanak, játsszanak, szórakozzanak a kemény munka idején is. Erre elsősorban akkor kerülhetett sor, ha valamilyen okból - például az eső miatt - nem tudtak aratni (vizes, kastos volt a búza, meg kellett várni, míg megszárad), de a fiatalok a mindennapi pihenőidőben is gyakran játszottak. Kedvelt szórakozásuk volt a lakodalmas. A menyasszonynak pipacsból, búzavirágból, kunkolyból csináltak koszorót, fátyla egy piros pettyes vagy fehér kendőből készült. A vőlegénnyel kart csípve, énekelve vonultak a pap elé, aki összeeskette őket: „- Hát térgyepeijetek mán le édes gyermekeim, na most tegyétek az ujjatokat össze. Na te Pista, mondd meg nekem, szereted a Mariskát? - Hát szeretem. - Te Mariskám, szereted Pistát? - Hát szeretem. - Na akkor áldjon meg benneteket az Isten! Hát akkor sok gyermeketek legyek néktek! - A többi meg kacagott!" A pap sokszor „a menyasszonynak olyanokat mondott, hogy ajaj! Pikáncs dogokat!" A násznép énekszóra mulatott, táncolt. Igen népszerű volt a halottas játék. Ha lány volt a halott, akkor csináltak neki virágból koszorút. A pap felvett egy rossz kabátot, vállára egy pokrócot terített, kezében botot tartott. Füstölője egy zsinyegre kötött papírdoboz volt, amiben csepű égett. A lányok, legények siratgatták a halottat, majd leöntötték egy kupa vízzel. Jellegzetes aratási játék volt a cicázás. A résztvevők leültek vagy leguggoltak szorosan egymás mellé, és a lábuk alatt körbeadogattak egy összegöngyölt surcot, miközben állandóan mondogatták: „Itt a cica, hun a cica]" A középen állónak ki kellett találnia, hogy kinél van a cica. Ha sikerült eltalálnia, akkor helyet cserélt az illetővel. Úgy is játszották, hogy a középen állót a keményre göngyölt surreal jól hátbavágták, s neki ki kellett találnia, hogy ki ütötte meg, vagy el kellett kapnia a surcot. Egyik sem volt túl könnyű feladat, mert az ütés pillanatában máris adták tovább a cicát, s gyorsan eltűnt a lábak alatt. A legnagyobb forróság idején tartott pihenőidőt is gyakran játékra, toronycsinálásxa fordította a fiatalság: tizenöten, húszan egymás vállára állva, egyre feljebb kapaszkodva magas élő tornyot építettek. Általában a testesebb, erősebb férfiak álltak alul, ők alkották a toronlábat, a könnyebb súlyúak, vagy a merészebb nők kapaszkodtak a magasba. Legfelülre gombnak a legkönnyebb, legbátrabb ember mászott fel. A „toronyépítés" legtöbbször avval végződött, hogy a toronlábak kiugrottak alulról, és fentről mindenki lepotyogott, amiből nemegyszer baleset is származott. A cirkuszos játékot a kikiáltó adta hírül, aki piros, hegyes papírsapkát húzott a fejére, arcát kipirosította, és lóháton ülve egy nagy papírtölcsérbe kiabálta: „Halló, halló, figyelem, figyelem! Megérkeztek az akrabaták\ Estéié ilyen cirkusz lesz, olyan cirkusz lesz! Belépődíj ennyi, gyerekeknek ennyi!" Az akrabaták kifestették magukat, veres sipkát vettek fel, hembergőztek, bohóckodtak, vonulgattak le-föl a kikiáltó vezetésével, gyakran még a közeli tanyákra is elmentek, ha hosszabb ideig nem lehetett aratni. Alkalmanként maskurázás is előfordult az aratási 1 Az ő feladata volt a csomózó nyitása, zárása, rendben tartása. szünetekben: megtörtént, hogy valaki például szamárnak öltözött a többiek szórakoztatására. Szalmacsutakokkal körülkötötték, egy rossz gúnyával letakarták, kendőkből hosszú fület csináltak neki, s úgy ment négykézláb, mulattatva a többieket. Elsősorban a férfiak játéka volt aseggbeverősdi. Egyikőjük szemét befogva lehajolt, valaki jó nagyot húzott a hátsó felére, neki pedig ki kellett találnia, hogy ki ütötte meg. Ha nem találta el, akkor a következő ütést is ő kapta. Előfordult az is, hogy egy óvatlan pillanatban pokrócot dobtak rá, majd - kicsi a csomó, nagyot kíván! - ráugráltak hatan, nyolcan is, „az meg ott visított". Ha valaki elaludt a pihenőidőben, azzal csillagot rúgattak: taplót dugtak a lábujjai közé, és meggyújtották. „Felébredt ettül, ha tényleg meg vót is halva!" Csomózó A leghosszabb idénymunkát a falu népének a kora ősztől kora tavaszig tartó dohánycsomózás adta. 1945ig a faluban 15-25 család termelt az uraságnak felesben dohányt. A megszárított dohányt télen csomózták, bálázták, ami igen fárasztó munka volt, mert hosszú ideig egy helyben ülve ugyanazokat a mozdulatokat végezték hetekig, hónapokig. A falu közepén álló hosszú, keskeny épületben csomóztak a dohányosok. A csomózóban minden családnak volt egy hosszú asztala, amit két oldalról két ablak világított meg, s a lócán ülve itt dolgoztak napkeltétől napnyugtáig. Volt olyan hetes,

11 aki hátrébb állította az órát, hogy még tovább maradjanak. Sok dohányos, ha tehette, napszámost is fogadott, mert családjával nem győzte volna a munkát. „Hétfün hajnalba beültünk fél háromkor, háromkor abba a csomózóba, oszt minden áldott este tíz óráig! Ha már kiment valaki, bizony még azt is megnézte az a másik asztaltól való dohányos ember - mer én napszámos vótam -, hogy hányszor mentem ki pisilni! Még azt is megjegyezte! Mondta a gazdának: 'Ez mán háromszor vót kinn máma!'" A fárasztó, unalmas, álmosítóan monoton munka megkívánta az időnkénti felfrissülést, ugyanakkor az egy helyben ülés és az emberek összezártsága kiváló lehetőséget is teremtett a játékra, tréfára. A fiatalok, hogy kiűzzék szemükből az álmot, időnként kimentek az udvarra szaladgálni, hógolyózni. A gazdák persze nem nézték jó szemmel, ha valaki abbahagyta a munkát, ezért inkább danolással, meséléssel, és különböző, munkavégzés közben is játszható játékokkal űzték el szemükből az álmot. Elsősorban a fiatalok körében volt népszerű a kertészes játék. Mindenki választott magának egy virágnevet, s aztán megindult a nagy kiabálás, hogy kinek milyen virág tetszik, kinek melyik virág kellene. A legények, férfiak - kihasználva a „virágnyelv" adta lehetőséget - sokszor erotikus tartalmú, pikáncs célzásokat is megengedtek maguknak. „A fiu kiáltotta, hogy ű a bazsarózsát kéri, akkor a jány meg kiáltotta vissza: 'Nekem nem kell ez, én ezt a virágot szeretem!' Meg kiabálták: 'Én vagyok a viola, szúrok az őszirózsába!' Vagy: 'Én vagyok a szuróka, beleszurok a szegfűbe!' 'Na én darázs vagyok, a fulánkot engedem ebbe a virágba!' Hát osztán mán nem is mertük mondani, 252 A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997