A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)
Néprajz - Páll István: A nyíri Mezőség néprajzi kutatása
Páll István A pitar mind a négy falát virágos tányérok gazdag sorai díszítik; a konyhában a két oldalfal mellett nyitott tűzhely számára vályogpad van, fölötte a két szoba kemenczéjének fűtőnyílásával; a konyha hátsó falát szintén tányérok díszítik. A lakószoba berendezése a régi divat szerint sarkos rendszerű; az udvar és tornácz közti sarokban van a sarokpad, előtte az asztallal; az ajtóval szemközti fal előtt, annak két végében pedig e gye gy ágy, köztük egy ládával. A kamra csak éléskamra jelleggel bír." (JANKÓ 1898.862-864.) Az 1940-es évekből egy másik bűdszentmihályi parasztház leírásával is rendelkezünk, ami a változás nyomon követése miatt érdemel említést (GÁL 1942.). A gazdasági épületek közül az istálló korábban a kétbeltelkes falvakban az ólaskertben volt; helye később - akárcsak a többi gazdasági épületé - a telken belül nem volt szorosan meghatározva. Elhelyezésükre vonatkozó adatokat Nyárádynál találunk: „Az istállókat előbb külön építették. Amikor aztán az állatok száma növekedett, akkor könnyebbségből a lakóházakkal össze is ragasztották. Sok helyen már az új építkezések alkalmával is ezt tették." (NYÁRÁDY 1939.210.) A disznóólak nagyobbrészt deszkából készültek, s a Szentmihályon a XIX. század közepén számbavett 181 „tiszaháti sertésól" arra utal, hogy nagy részüket szétszedett állapotban a Tiszán úsztatták le felhasználási helyükre a folyó felső szakaszának erdőkben bővelkedő vidékeiről (PÁLL 1987.56-57.). Kerítéseket a belsőségeseken nem mindig készítettek, sok volt a kerítetlen udvar. „Az utca felől, kevesen, a közismert fonott sövényt húzták. Az udvarban, körül a kis kerten, diáksövényt állítottak. Ez fűzfagallyakból, nádkerítés módjára készült" - írta Nyárády (NYÁRÁDY I939.2IO.). A kéltségekben inkább szükség volt kerítésre, nehogy az elszabadult állatok elbitangoljanak. Tiszadobról 1843-ból van adatunk arra, hogy a kertet „garádja" kerítette és az kapuval is el volt látva, Bűdön pedig egy major kertje készült vályogból 1844-ben (PÁLL 1987.104.). „A kapu deszka vagy sövény, néhol rácsos, Szent-Mihályon, Bűdön mind az, Lökön vannak faragványosak is, Eszláron mind sövény" - állapította meg Kálnay (KÁLNAY 1900.173.). Kisipar, háziipar A nyíri Mezőség kismesterségeiről elég kevés forrásanyaggal és még kevesebb néprajzi leírással rendelkezünk. Tudjuk, hogy Tiszadobon és környékén 1821ben, Szentmihályon pedig 1839-ben kapott privilégiumot egy-egy vegyes céh, melynek tagjai Tiszadobon kovács, kerékgyártó, asztalos, kalapos, szűcs, szabó, varga, csizmadia és takács voltak; Szentmihályon a takács kivételével ugyanezek megvoltak, sőt még kocsigyártó, ács, molnár, kőműves és szíjgyártó is csatlakozott hozzájuk (EPERJESSY 1967.247.). Hogy miért éppen itt alakultak céhek, csak feltevéseink vannak, de minden bizonnyal közrejátszott ebben e községek központi szerepe, valamint Nagykállótól (az akkori megyeszékhelytől), illetve Nyíregyházától való távolságuk is. Néprajzilag hiteles leírásunk csak a szentmihályLs-zrí/rszabó, kalapos, valamint kötélgyártó mesterségről van. Az egykor híres szentmihályi szűr készítése a két világháború között szűnt meg, ugyanis az új országhatár elvágta a szűrposztó Erdélyből történő beszerzésének lehetőségét. Azelőtt a fehér, szürke és fekete szűrök Szabolcs, Hajdú és Bihar megyék vásárain találtak gazdára. A szűr legdíszesebb része a gallér volt, de díszítették az ujját, a szűr alját körben, valamint a „szeccet" a mellrészen. De az sem volt mindegy, hogy melyik vásárra milyen színű díszítéssel ellátott szűröket vittek: a szabolcsiak főként a fehér és szürke alapon fekete szegélyű szűrt szerették, a Hajdú megyeiek ugyanezt drapp és zöld szegessel. Hajdúböszörményben csak zöld szegélyű szűrt vettek meg (SZABÓ 1940/e.). Az utolsó szentmihályi kalaposmestertől szintén 1940-ben gyűjtött adatok szerint a kalaposmesterség is a két világháború között szorult háttérbe az ipar által gyártott kalapok dömpingje miatt. Az ipari alapanyagok már korábban, az 1910-es évek körül betörtek a kalapos kisiparba: az adatok szerint ekkortól már a gyárban előállított, festett, kúp alakúra kiképzett kalapvászon további feldolgozását végezte a kalapos, míg korábban ő maga foglalkozott a gyapjú mosásától kezdve a kalap eladásáig az összes munkamozzanattal. Mérték után készítette a különféle foglalkozásúak (csikós, csürhés, juhász, gulyás stb.) kalapjait (SZABÓ 1940/f.). A kötélgyártáshoz szükséges kendert hasonlóképpen dolgozták fel, mint azt a háztartásokban a szövésekhez tették. Valószínű, hogy nagy mennyiségben termelhették, mivel Fényes Elek a múlt század közepén megjegyezte, hogy „Kendert a' Mezőségen, lent a' Nyírségen termesztenek többet." (FÉNYES 183640.211.) A kenderből fonalat, a fonalból zsinórokat, több zsinórból különféle köteleket készítettek (pl. ló-, tehén- és ököristrángot, rudalló- és pányváskötelet, borjúkötőféket stb.) (SZABÓ 1940/c). A szentmihályin kívül csupán egyetlen más településen folytatott mesterségről van leírásunk: ezt egy tiszadobipipásmester képviseli. A pipa készítője a szabadságharc idején került Tiszadobra, ahol piparezezéssel és pipaszárkészítéssel kezdett foglalkozni. A környéken fogalommá vált a dobi pipa. Egy 1848-as zsidóösszeírás még Tiszalökön is említ egy pipást (NYÁRÁDY 1961.114-115.). A parasztemberek otthon végzett tevékenysége (háziipar) mindig az időjárás függvénye volt. A nők legfontosabb téli foglalatossága a fonás és a szövés. Ezek azonban a kender feldolgozásának csupán utolsó mozzanatai, hiszen a kender egész évben ad munkát az április végi - május eleji elvetéstől kezdve az egész télen át történő feldolgozásig. A szentmihályi kenderfeldolgozás részleteit egy 1940-ben készült, fényképekkel és rajzokkal illusztrált kitűnő dolgozatból ismerhetjük meg (SZABÓ 1940/b.). Általában télen volt rá idő, hogy a - rendszerint ezermester - gazda más dolgai mellett csirkölesből elkészítse az egész évre szükséges seprűkészletet is. A seprűkötés érdekes és szakszerű leírását szintén Szentmihályról ismerjük (SZABÓ 1940/d.). Viselet A Borovszky-féle monográfiában közölt néhány soros ismertetést nem számítva (KÁLNAY 1900.173) a mezőségi viseletről eddig csupán rövid, néhány oldalas, vázlatszerű összefoglalások jelentek meg. A legalaposabbnak tűnik a Nyárády Mihály által írt összefoglalás (NYÁRÁDY 1939.214-216.). Egy-egy település viseletének vázolására vállalkozott Balogh Lászlónak 220 A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997
