A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Bóna István: Dienes István (1929–1995)

Bóna István Szabó János, alias Gioni barátunk halálakor szembe­sültünk először a hazai nekrológia sivárságával, mint­ha csak azért hangzanának el a sírbeszédek, s íródná­nak a halotti „életrajzok", hogy örökre a tudomány mögé rejtsék addigi hús-vér barátainkat. Tessék a szá­zad elejéig visszafelé haladva átlapozni szakfolyóirata­inkat, s kissé tanulmányozni a nekrológokat. Ki fog derülni: ezekben temették el igazán és véglegesen szerzőik egykori barátaikat, kollegáikat. Nem beszéltünk össze Dienes Pistával, egymástól függetlenül úgy éreztük, sürgősen változtatni kell e műfajon. Ha valaki, akkor éppen Gioni az, aki nem­csak megérdemli, de egyenesen „elvárja" tőlünk, hogy alakját azok számára is élővé tegyük, s ezáltal mintegy „életben tartsuk", akik nem ismerték személyesen vagy közelebbről. Ebből a felismerésből születtek meg sze­mélyes hangú visszaemlékezéseink, az AGRIA elején az enyém, az Acta Archaeologicába írott „hivatalos" nekrológ kiegészítéseként, az AGRIA végén pedig Dienes Pistáé a búcsúbeszéd kiegészítéseként. S hogy az ügyben Gioni személyisége valóban különleges szerepet játszott, azt mi sem mutatja jobban, mint Ka­posvári Gyula önszorgalmú visszaemlékezése együtt töltött szolnoki éveikre. A személyes és a szakmai emlékek eme furcsa vegyüléke (ugyanazon AGRIA kötetben) azok számára mond igazán valamit, akik a „tetthelyen" is ismerték az akkori szolnoki pincemú­zeum két kedves trogloditáját. Nos, így teremtettünk az AGRIA hasábjain új műfajt: a személyes visszaemlékezést, s igazán sajnálom, hogy folytatásosnak ígérkező irodalmárkodásunknak éppen „szerzőtársam" (ahogyan a Gioni-nekrológ különnyo­matán engem nevez) vált soronkövetkező hősévé. Az alábbiak mozaikszemek, 46 évben szétszóródó emlékkockák, nem is biztos, hogy a legfontosabbak. Viszont ezek maradtak meg. 1949 ősze volt, derűs október végi nap. Valamely közös óra szünetében egyedül maradtam a Puskin utcai tanterem jobbközépső felében. Az „újak" velem átellenben az ablaknál csoportosultak, valamit nagyon tárgyaltak, s egyszer-egyszer felém pislantottak. Hirte­len kivált közülük az, akitől a legjobban féltem, a szi­gorú, majdnem merev tekintetű, vörös arcú, szőke rém, s szemét rámszegezve határozott léptekkel elin­dult felém. - Végem - gondoltam -, repülök én is, ezek senki­nek sem kegyelmeznek. A feltűnően egyenes járású, magas, szemüveges, szürke ruhás fiú közben odaért, s különös, magas han­gon (még nem hallottam a hangját, széles ívben kerül­tem őket), nagyon határozottan így szólt: - Te leszel a sajtos. A nem várt fordulattól csak ennyit tudtam kinyögni: - Jó. S mi lesz a dolgom? - Semmi - válaszolta és sarkon fordulva visszatért az „övéihez". Mint a párbeszédből kitűnhet, a MEFESZ (=Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egyesült Szer­vezete) vezetőség egy részéről volt szó, de erre én is csak akkor jöttem rá. Később valahányszor szóba került, mindig jót mu­lattunk azon, hogy én pont Dienes Pistát néztem a legvadabb komcsinak. Igazán nem sejthettem, hogy látszólagos merevsége rettegést takar. Retteg, hogy az az évfolyamtársa, akit a MEFESZ az ő „lekáderezésé­vel" bízott meg, előbb-utóbb megteszi előző tanintéz­ményéhez, a Közgazdasági Egyetemhez a 15 perces gyalogutat, s akkor ő valóban röpül. Szerencséjére a MEFESZ megbízottja évfolyama leglustább embere volt, soha nem tette meg a 15 perces sétát, s amikor faggatták, halandzsázott valamit. így maradt meg Dienes Pista bölcsésznek, egyelőre csak annak, mivel a régészetet nagyon nem kedvelte. Különös akciója hozzájárult az én megmaradásomhoz is, hiszen az ő jóvoltából váratlanul „mozgalmi munkához" jutottam, s az ilyesmit számon tartották. Jelentkezésem a MEFESZ-be 1949 tavaszán elfogad­ták az olymposzi istenek magasságában székelő új MEFESZ-vezetők (mégpedig egy - a Dieneséhez ha­sonló - szerencse miatt, de itt és később nem rólam van szó, hanem róla, illetve kettőnkről, a magam ke­serveit legfeljebb párhuzamként fogom megemlíte­ni), s így egyelőre hallgató maradhattam. Akiket nem vettek fel a MEFESZ-be, azokat irgalmatlanul kiszórták az egyetemről is. Az egyetlen magyar régész vagyok, aki már 1948 őszén is régészként kezdte, s idejében be is fejezte tanulmányait. Döntő különbség volt ugyan­is a „régiek" és az 1949-ben kezdő „újak" között, amit. ha nem magyarázok meg egy kis kitérővel, akkor mai (normális) ember számára érthetetlen lesz a követke­ző egy-másfél év. Mi, „régiek" úgy kerültünk az egyetemre - utoljára barátaim s én is 1948 őszén, hogy Bakos Gergely quaes­tornál beiratkoztunk, majd a dékán, akkor éppen Zsiray Miklós, „egyetemi polgárrá" fogadott bennünket. A régészek, művészettörténészek, néprajzosok az Cin. szabadbölcsészek közül kerültek ki, vagyis felvettük a minket érdeklő tárgyakat, illetve órákat az indexünk­be, s elkezdtük hallgatni Banner, az öreg Gerevich, Oroszlán, Dobrovits előadásait. Nos, ezt a politikailag meg nem szűrt társaságot nem tűrte az új hatalom, nehéz volt megúszni a tisztogatásokat. Az egyetemi ifjúság fölötti hatalom - túlzás nélkül 20 A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997

Next

/
Thumbnails
Contents