A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)
Régészet - Istvánovits Eszter–Kulcsár Valéria: Adatok az alföldi szarmaták vallásához és törzsi hovatartozásához
Adatok az alföldi szarmaták vallásához és törzsi hovatartozásához Witaszkowo, Lengyelország) (XVIII. tábla 2.) (MINNS 1913.Fig.146 ., FETTICH 1953.181.), egy viszonylag nagy (24,2 cm hosszú) arany halszobrocskát az Oxus kincsből (XVIII. tábla 1.) (ZEJMAL 1979. 41, risz.16), vagy a Volkivci melletti szkíta (i.e. IV.sz.) kurgán lószerszám veretét, amely ugyancsak 28,4 cm hosszú (ZOLOTO 1991.Kat.94.p.306). Pajzsot díszített az Ordzsonikidze mellett előkerült, i.e. IV. századi masszív bronzhal (MELJUKOVA 1989.92.tabl.33.20.). A nagyhegyi hal figura tehát unikálisnak tekinthető ugyan a szarmatáknál, de korántsem az iráni nomád világban. 3. Álló nyúl/párduc/farkas (PÁRDUCZ 1956.XVII.1., FETTICH 1953.LVIII.1.) (I. tábla 2.) A szentesi diadémon szereplő egyik - álló nyúlnak, illetve párducnak meghatározott állattal kapcsolatban Vörös István (Magyar Nemzeti Múzeum) konzultációnk során 26 felvetette, hogy annak - szemmel láthatólag - letört lábát rosszul illesztették a testhez, azok eredetileg az állat hasa alá behúzva lehettek. A mancsok jellegzetes kiképzése és az állat ugrás előtti tartása farkasra utal. Hasonló ábrázolást találunk pl. a középső-Volga-vidéki, időszámításunk kezdete körűire keltezett Carev melletti 23. kurgán leletei közt (SZERGACKOV 1989.237.risz.2/5.). Az 5,3 cm-es, gyantás masszával kitöltött, inkrusziált fülű és szemű préselt lemezek állat alakjait (XX. tábla 3) a szerző oroszlánnak határozta meg, akárcsak publikálói a Porogiban előkerült kardon (XIX. tábla) szereplő aranyvereteket (SZIMONYENKO-LOBAJ 1991.10-1 l.risz.4.7). A porogi kard markolatán az előbbi állat párját támadó (XX. tábla 2.), ugró pózban is megörökítették. Ez utóbbi ábrázolás jó magyarországi analógiája a dunaharaszti rabolt sírból (XX. tábla 1.) származik (VADAY 1989/ A.). Az itt talált aranylemezen nagyon hasonló futó állatok sorozatát ábrázolták. A dunaharaszti lemez nem csupán az állatok miatt fontos a kárpát-medencei szarmata anyagon belül. Legalább ekkora, ha nem nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk a rajta megjelenő tamgának (XX. tábla 1., XXI. tábla 2.). Kiváló párhuzamát ismét csak Porogiból idézhetjük (XXI. tábla 4.). Magának a porogi tamgának a sémáját az alán vagy aorsz Farzoi királyéval azonosítják. A tamgák használatának szokása messze keletről Belső- vagy Közép-Ázsiából, sőt esetleg baktriai közvetítéssel Indiából (NICKEL 1973.167.) - érkezett a Pontus-vidékre, alighanem az alán törzs(ek) bevándorlásával összefüggésben (JACENKO 1993.85-86., SZIMONYENKO-LOBAJ 1991.71.). A Dunaharasztiban talált tamgához hasonló jel a kusán uralkodók érmeiről is ismert (TOLSZTOV 1950.152.35.ábra 27 ). Egy másik analógia a kobjakovói diadémos sír lószerszámán található (XXI. tábla 1.). Ez utóbbi azért is említésre méltó, mivel ennek az I. század végi - II. század elejei sírnak a publikálói arra a következtetésre jutottak, hogy az Alsó-Don-vidék ebbe a korba tartozó, kiemelkedő gazdagságú temetkezéseinek sora a régió törzsi központját rajzolja ki. Ebben a periódusban ez a szarmata törzs csak az alán lehetett (PROHOROVA-GUGUJEV 1992.160.). Ez a feltételezés számunkra is igen valószínűnek tűnik. A szóban forgó leletek elterjedési területe - Közép-Ázsia (kusánok) - az Alsó-Don-vidék (Kobjakovó, Hohlacs) - a Fekete-tenger északnyugati partvidéke (Porogi stb.) - a Kárpát-medence (Dunaharaszti) - az alán vándorlás és expanzió útvonalát jelzi. Mindezek fényében érthetővé válik az itt tárgyalt leletkör számos kapcsolata Közép-Ázsiával (térben) és a hun korral (időben). A következőkben még visszatérünk ezekre a kérdésekre. A fent idézetteken kívül a farkas több más helyen is megjelenik korszakunk leletein. Farkas mellső része díszíti a Kubány-vidéki Peszcsanijban talált női sír egyik mellékletét: egy kanalat (VI. tábla 2.) (ugyanebben a sírban került elő az Életfát és körülötte négy szarvast ábrázoló vas botvég!) (ZSDANOVSZKIJ 1990.107.risz . 34.) 2! \ Az iráni (szkíta-szarmata) mitológia szempontjából a farkas alapvető fontosságú állat. V.l. Abajev rámutatott, hogy Wíerxaeg (LIarhag), a nárt nemzetség ősapjának neve a régi oszét „farkas" szóból származik (ősiráni „varka"). Wxrxxg az Axsar-Axsartag ikerpár apja, a jelenség analógiáját a farkas által felnevelt RomulusRemus ikerpár történetében láthatjuk (ABAJEV 1981.4.). 4. Szarvas/ló (PÁRDUCZ 1956.XVII.20, FETTICH 1953.LVIII.5.) (I. tábla 6.) A Szentes-nagyhegyi sír valamennyi közlője szerint - visszanéző fejtartása alapján - szarvast illetve őzet ábrázol az egyik lemez. Vörös István véleménye szerint ez a meghatározás korántsem egyértelmű. A szóban forgó állat elülső része inkább lóra emlékeztet. Bár a publikálók szerint az agancs letöredezett (FETTICH 1953.73.), ennek nyoma sem látszik a képeken. A mellső láb nem illeszkedik szervesen a testhez, valószínűleg rosszul rekonstruálták. Míg az állat mellső része esetleg szarvas, de inkább ló lehetett, hozzáragasztották egy másik állat töredékét. A hátsó láb ugyanis ragadozó realisztikus ábrázolását nyújtja, vagyis nem a szarvas/ló része. A szarvas kétségtelenül az egyik legnépszerűbb alak mind a szkíta, mind a szarmata tárgyakon ábrázolt állatok közül. Megjelenik általában a diadémokon is (Ld. Kobjakovó, Uszty-Labinszkaja, Hohlacs). A ló ábrázolása is gyakorta előfordul a szkíta vagy a szauromata állatstílus alkotásai között. Dunaharasztiban a tamgás, farkasfrízes pánton kívül még egy állatábrázolás került elő: egy domború aranylemez (XXII. tábla 2.), amely tófejet formáz (VADAY1989/AAbb.l.l.). Az a mód, ahogy a lófej jellegzetes részeit ábrázolták, magának a fejnek a formája, a fül és a szem kőbetétjeinek számos analógiája sorolható a pontusi anyagból, igencsak elterjedt a szkíta-szarmata kultúrkörben. Csak néhány példát említünk itt. Egy igen hasonló lóábrázolás látható a már sokat emlegetett Porogiból szárJí ' Tanácsait és segítségét, köszönjük. r A kusán érmekről legutóbb jó összefoglalás és fotóanyag jelent meg: ALRAM 1996. Érdemes arra is odafigyelnünk, hogy a kusán uralkodókat pénzeiken kezdettől fogva erősen torzított koponyával ábrázolták. A katalógus kitűnő fényképfelvételein ez is jól látszik. Mindenképpen lényeges ez a megfigyelés - főként a tamgák elterjedésével összhangban -, hiszen az eurázsiai sztyeppe új szarmata/alán népessége ugyancsak ismerte a koponyatorzítás szokását. ^ A publikációra A.V. Szimonyenko hívta fel a figyelmünket, amiért fogadja köszönetünket. A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997 161
