A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Bóna István: Dienes István (1929–1995)

Dienes István (1929-1995) Bona István A magyar honfoglalás és államalapítás korának nagy régész kutatója és szakértője, 1973-1974-ben a Szabolcs-Szatmár Megyei Múzeumok igazgatója, az Acta Archaeologica szerkesztőbizottságának negyedszázadon át (1971-1995) tagja, 1929. augusztus 15-én született Nyíregyházán. Különös, de a régi református családból származó, hithű Dienes István egész életében büszke volt arra, hogy Nagyboldogasszony napján, sok évszázadig a régi Magyarország legnagyobb ünnepén jött a világra, azon a napon, amelyen első szent királyunk örökre lehunyta a szemét. Éppenséggel nem volt hát holmi „vastagnyakú" kálvinista, ellenkezőleg: feleségének egy kis eldugott katolikus templomocska oltára előtt esküdött örök hűséget - titokban. De csak azért titokban, mert frissen szerzett állásába kerülhetett volna a sztálini időkben az egyházi esküvő - a türelem nem volt az elvtársak erős oldala. Nem készült régésznek. Kereskedelmi középiskolába járt, s az érettségi (1947) után belépett a családi vaskereskedésbe tanulónak. A jövő „művelt kereskedője" elképzelés lebegett a szeme előtt, amikor beiratkozott az 1948/49. tanévre a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemre. Ahová már akkor is csak különös szerencsével jutott be: az a Markos György professzor figyelt fel irodalmi műveltségére és írói hajlamaira, aki 1956-ban majd az Értelmiségi Forradalmi Bizottság főtitkára lesz. A második esztendei tanulmányokat azonban már nem kezdhette el, időközben szüleit kiforgatták mindenükből („államosították" a vaskereskedést a hozzá tartozó családi házzal együtt), ő maga pedig kétszeresen is nemkívánatos „burzsoá" származásúvá vált, úgy is, mint kereskedő fia, úgy is, mint vasgyáros anyai nagyapja unokája. Ismét a véletlen, na meg apjától örökölt néprajzostörténész hajlama segítette: 1949 őszén az alapító Pázmány Péter kardinális nevét az 1949/50-es tanévben utoljára viselő Budapesti Egyetem Bölcsészettudományi Karán bejutott egy röviddel korábban alakult új „szakra", a régész-muzeológiára. Korántsem vágott bele valamiféle elhivatottságra valló lelkesedéssel - e sorok írója, 1950-től barátja, jól emlékszik rá, mennyire unta a budapesti széplelkekhez szóló előadásokat. Ha 1950 tavaszán a román hatóságok nem kényszerítik „repatriálásra" a kolozsvári egyetem régészprofesszorát, László Gyulát, valószínűleg sohasem lett volna belőle régész. László Gyula volt az, aki 1950 őszén felfedezte a (családját és budapesti szállásadóját sújtó politikai üldözések miatt egyre komorabb) fiúban rejtőző tudományos és hazafiúi értékeket. Dienes István lett az első, tudatosan a honfoglalás korának régészetére specializált tanítványa, egyben a legelső magyar régész, akit csak ennek a korszaknak a kutatására képeztek ki. László Gyula szerzett neki „testhez álló" diplomamunkát is - rajongásig szeretett szülőföldjéről - Szabolcsból. A Kiss Lajos nyíregyházi múzeumigazgatótól (a valóságban a legkülönösebb és legsikeresebb amatőr, a tiszaeszlári Rohács József által) 1945 őszén feltárt bashalmi temetőt kellett feldolgoznia. E munkát már a Magyar Nemzeti Múzeum Középkori Osztályán fejezte be - akkori szokás szerint a IV. év elvégzése után a hallgatókat egy évre gyakornokként alkalmazták a múzeumok. Számára még tovább is tartott az esztendő, csak 1954. október 15-én nevezték ki Szegedre, a Móra Ferenc Múzeumba régésznek. Szinte Szegedre érkezése napján nagy munkába fogott. Sorra járta a dél-magyarországi múzeumokat (Szegeden kívül Makó, Hódmezővásárhely, Orosháza, Békéscsaba, Gyula múzeumait), s a Szőke Béla által szerkesztett leletkataszter számára összegyűjtötte a honfoglalás és kora Árpád-kori sírleleteket és lelőhelyeket; 1954 őszi-téli gyűjtésének adatai majd 196 2ben látnak napvilágot a „Leletkataszterben". Mint lelkes forradalmi ifjút, aki az októberi napok kezdetén a szegedi tüntetések élén menetelt s majdnem sortűz áldozata lett, a forradalom átmeneti győzelme után a múzeum saját képviseletében a Városi Forradalmi Bizottságba delegálta. Emiatt hamarosan égetővé vált őt elmenekíteni Szegedről, az akkori minisztérium két csodálatos mentőangyala segítségével így került vissza már 1957. április l-jén az üldözötteket labirintusába rejtő Nemzeti Múzeumba. A Nemzeti Múzeumban rá várt a Régészeti Osztálytól a nemrég alakult Középkori Osztálynak átadott magyar honfoglalás kori gyűjtemény átvétele és példamutató rendbetétele. Sziszifuszi munka, ha figyelembe vesszük, hogy az 1944/45-ös háborús keveredéseket is ezekben az években kellett helyrehozni, azonosítani. Mire végzett vele, nincs mit csodálkozni azon, hogy a leletek ismerete „a kisujjában volt". 1964ben doktorált (disszertációjában az övekkel és tarsolylemezekkel kapcsolatos addigi kutatást foglalta össze), ekkor osztályvezető-helyettesnek nevezték ki. Az évtized hátralevő része legtermékenyebb korszaka, ásatásaival, kiállításrendezéseivel, előadásaival és szakirodalmi munkásságával ekkoriban szinte mindenkin túltett. 1970-től kezdenek jelentkezni a túlhajtott munka következményei, az első testi és lelki megrázkódtatások. Egyre jobban elfordul saját korábbi munkásságától, nem kezd új régészeti témába, szinte menekülne a múzeumból is. A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997 11