A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 30-32. - 1987-1989 (Nyíregyháza, 1992)
Szalontai Csaba: Megjegyzések az Alföld IX. századi történetéhez II. (Szarvas–Kákapuszta–Kettőshalom)
Vagy: 2. Olyan honfoglaló magyar halottról van szó, akit bizonyíthatóan avar rítus szerint temettek el, vagyis a temetéskor az avar közösség tagjai olyan nagy számban éltek, hogy a korábbi temetkezési szokásaikat megőrizhették. Ez viszont a - temetőink esetében két népesség együttélését bizonyítja. Ez utóbbi megállapításnál szeretnénk hangsúlyozni, hogy nem arról a jelenségről van szó, ami más késő avar temetőkben megfigyelhető, hogy ti. a temető rendjébe látszólag jól illeszkedő, szuperpozíció nélküli, honfoglalás kori sírok kerültek az avar sírok közé/mellé, hiszen ezekben az esetekben igen nehezen lehetne bizonyítani a temető egyidejű, közös használatát. A kákái temetőnél éppen a rítus és a tárgyak keveredése (még ha az rendkívül kismértékű is) engedi meg a két népesség együttélésére vonatkozó következtetések levonását. Történelmi szempontból ez arra enged következtetni, hogy a magyar honfoglalás után az itt élő avar közösség keveredett a honfoglalókkal, akik talán a vezetés és az ellenőrzés feladatát láthatták el a közösség életében. A fentebb vázolt kép hogyan módosítja a temető használatára vonatkozó, korábban megfogalmazott időrendet? Mint arról már korábban szó volt, az avar sírok a IX. század közepére keltezhetőek. A honfoglalók itteni megjelenésének megvannak az időbeli határai. A legkorábbi magyar megjelenéssel a Kárpát-medencében a 860-as évektől számolhatunk (GYŐRFFY 1987.587.). Figyelembe véve, hogy milyen kevés első generációs honfoglaló magyar sírt ismerünk, valószínűbbnek tarthatjuk a honfoglalás utáni feltűnésüket a Káka környéki részeken. A felső határt az aranyozott ezüst rozetta használata jelenti. Mint arról már volt szó, ezek előfordulása kb. a X. század közepéig követhető. Mindezek alapján a temető használatának kezdete a IX. század közepére, második felére tehető, míg a legutolsó sírok a X. század első negyedében kerültek a földbe. Összefoglalva: A Szarvas-Kákapuszta-Kettőshalomon feltárt temető 49 sírjában annak a közösségnek a halottai feküdtek, akik a IX. századnak abban az időszakában éltek, amikorra nemcsak a korábbi avar ötvöshagyományok szűntek meg, hanem kihalt az az utolsó generáció is, amely e hagyomány utolsó termékeit viselhette. Az elszegényedett, de a hagyományait őrző közösség életének a vége a magyar honfoglalást követő egy-két évtizedre tehető. A két népesség közti kapcsolat csak a jelen temető esetében igazolható és nincs szó az avarság tömeges jelenlétéről a honfoglalás ideje alatt, bár a kákapusztai temető példája joggal veti fel annak igényét és lehetőségét, hogy a közeljövőben bővül azoknak a lelőhelyeknek a száma, amelyek esetében joggal gondolhatunk arra, hogy az avar népesség megélte a honfoglalást akár a Dunántúlon (pl. Vörs 52 ), akár pedig az Alföldön 53 . Bár sem a feltárás, sem a feldolgozás nem fejeződött még be, vannak olyan elemek, amelyek a két népesség együttélését valószínűsítik (KÖLTŐ-SZENTPÉTERY 1988.). Itt szeretném megköszönni Kürti Bélának és Lőrinczy Gábornak, hogy véleményükkel és hasznos tanácsaikkal segítettek a dolgozat elkészítésében. 330
