A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 30-32. - 1987-1989 (Nyíregyháza, 1992)

Szőllősy Gábor: Íjászati alapismeretek

szólnak viszont bizonyos gyakorlati „harcászati" megfontolások, valamint az újabb régészeti és kísérleti eredmények. Érdekes, hogy régebbi szerzők (pl. Nagy Géza) nyilvánvalónak és természetesnek vették, hogy a honfoglalók a másik fajta, ún. készenléti tjtegezt is használtak. Ezt az íj tegezt - amint a neve is mutatja - úgy képezték ki, hogy felajzott állapotban tartható benne az íj, nagy ritkán kettő is (NAGY-NEMES 1900. 45. tábla 2. rajz). Ennek megfelelően alakja a felajzott íj alakját követi és viszonylag merev anyagból készül (rendszerint vastag, kemény marhabőrből), hogy az íj egy kézzel is beletehető legyen. Az íjtegezt - lovas eszköz lévén - az íjász szinte mindig a derekára csatolta. A szkítáknál és a hunoknál, ahol az íj tegez és a nyíltegez egyazon tok két rekesze, értelemszerűen azonos oldalra kerül. A két tegez különválása a Kr. u. III. századra tehető (KŐHALMI 1972. 104.), amit minden bizonnyal az a körülmény idézett elő, hogy az íj a bal oldalon, a nyílvessző a jobb oldalon viselve esik kézre. A zsáktegez a lovon ülő íjász bal lába mögött szinte függőlegesen lóg. A készenléti íjtegez az ívelt oldalával felfelé, ezen oldal száj felőli végénél felfüggesztve, a lovon ülő íjász bal combján fekszik. Kivétel ez alól a szkíták gorütosza, amely szintén bal oldalon, de az egyenes oldalával felfelé van az övre függesztve. A készenléti íjtegez általános viselési módja esetében az íj ideggel lefelé áll, a tegezből kiálló vége ferdén felfelé mutat. Készenléti helyzetben előrefelé, más fegyver használatakor, illetve „menetben" hátrafelé áll. A tegezek típusait és fejlődését KŐHALMI 1972. részletesen és kimerítően ismerteti, így erre ebben a dolgozatban nem térek ki. Lövés az íjjal 1. Húr fogás, íj kezelés Ha olyan ember próbálkozik íjjal lőni, aki nem tanulta ennek a fortélyát (és nem is figyelte meg), az az egyik kezével megfogja az íjat többé-kevésbé szabályosan, a nyílvessző idegre illesztett végét pedig a másik kezének hüvelykujj-begye és behajlított mutatóujjának oldala közé fogja (17. kép). Ez a fogási mód tekinthető a legősibb és legtermészetesebb húrfogásnak, amelyet a természeti népeknél napjainkban is megtalálunk. E fogás továbbfejlesztését az tette szükségessé, hogy erősebb íjak esetében a nyílvessző vége kicsúszik az ember kezéből még mielőtt teljesen megfeszítette volna az íjat, illetve a célzásra lett volna ideje. (A természeti népek igen jól ismervén a vadak szokásait, elég közelre be tudják cserkészni a vadat, így megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy gyengébb íjakat használjanak.) A fent leírt ősi húrfogás fejlődésének egyik iránya az, amikor az íjász hüvelykujjával nem a nyílvesszőt fogja, hanem közvetlenül a nyílvég alatt beakasztja hüvelykujját az idegbe és a mutatóujja begyét a hüvelykujj körmére illeszti (18. kép). így a nyílvessző végét egyik oldalról a hüvelykujj, másik oldalról a mutatóujj alsó izülete támasztja. Ezt a húrfogást használják a mongolok napjainkban is. 462