A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 30-32. - 1987-1989 (Nyíregyháza, 1992)

Hajdú Zsigmond: Elvi megjegyzések a régészeti kultúrák etnikai interpretációjának kérdéséhez

kifejezést és helyébe egy népnevet illesztünk be, ezzel valamilyen szinten azt is állítjuk, hogy egy bizonyos kultúra elemeit hátrahagyó, egykor élt emberek ismertek egy olyan nyelvet, amelyen tudtak egymással érintkezni, hiedelemvilágukban, eredetükről vallott elképzeléseikben stb. megalkottak egy olyan rendszert, amely alapján elmondhatjuk, hogy közös etnikai tudattal rendelkeztek. Végezetül nézzük meg, hogyan tudnánk átírni a fent felvázolt paradigmánkat! A „régészeti kultúrák etnikai interpretációja" valóban azt a kérdést tartalmazza, hogy hogyan lehet egy nem nyelvi természetű források alapján összeállított kulturális egységet elsősorban nyelvében egységes terminussá átírni. A kérdés feltevése minden körülmények közt értelmes, ha a történetírás elvi céljai felől nézzük, amelyben az általánostól a konkrétabb felé haladás szándéka fogalmazódik meg. Ezért van értelme azoknak a kísérleteknek is, amelyek ma még szükségszerűen csak kísérletek maradnak (pl. az őskorban). E törekvéseknek azonban az egyes esetekben mindig annak a módszertani követelménynek kell határt szabnia, amelyet az egyes források természete és az adott helyzetben jelentkező forrásértékek összevetésének lehetősége megenged. Ezt a fajta törekvést az elemzések végkifejletében mindig érthető módon kell jelezni

35

. Nagyszerű példával találkozunk a Szegeden nyílt „Avarnak mondták magukat..." című régészeti kiállításon, ahol a fenti módon a címben kiemelt mondattal egyértelművé tették a látogatók számára, hogy egy olyan népnek a történetével ismerkedhetnek meg, amelyről közvetlenül csak néma, tárgyi emlékek, közvetve meg mások (bizánci történetírók) által leírt források alapján tudunk. Az ugyanebben a szellemben remekül megírt katalógus szöveg még egyértelműbbé teszi a fenti hatást (KÜRTI-LŐRINCZY 1991.). 25