A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 27-29. - 1984-1986 (Nyíregyháza, 1990)

Korek József: Búcsú Csiszár Árpádtól (1912–1989)

néprajzi, érem- és várostörténeti, valamint kis régészeti gyűjteményt hagyva maga után, amikor 1936-ban meghalt. Sok hasonló vonást vélek felfedezni Sötér Ágostonnal, aki egy kis városban, a Mosón megyei Múzeumegylet titkáraként hozta létre a múzeumot Mosonmagyaróvárott, kiharcolva a neoklasszicista múzeumépület felépítését, amit már az avatásra (1914) teljesen megtöltött értékes anyaggal. Módomban volt megismerni Csiszár Árpádot. Heteken át ültünk az árokparton ásatás közben, bicikliztünk együtt a lelőhelyek felkutatásáért, de főképp a gergelyiugornyai paplak előszobájában volt mód a beszélgetésre, amikor már a kisebb gyermekek lefeküdtek, s a nagy tiszteletű asszony is nyugovóra tért. Mi fojtó cigarettafüstben, a késő éjszakába nyúló eszmecserékkel gazdagítottuk egymást, így ismerve meg egy küzedelmes, nehéz, de megelégedett életet. A teológia mellett Roska Márton régészeti óráit hallgatta, innen eredt régészeti érdeklődése. A néprajzi beállítottságot hazulról hozta magával, annak igényét azonban, hogy a táj kulturális értékeit egy fehér folton összegyűjtse, a beregi föld szeretete sugallta. Nehéz élete volt, hisz a keresztért a második világháború előtt már bűnhődött, mert a felekezeti viszonyt illetően más volt a felfogása, mint a hivatalos kurzusnak, legyen az Balthazar vagy Ravasz. Magyarságtudata vitte vissza Erdélybe, hogy a szolgáltató egyházból példát mutasson és hitoktató feleségével együtt hitet öntsön a jövőbe a sokat szenvedett nép további életben maradásáért. Aztán jött a menekülés. Erdélyből vissza Szamostatárfalvára, az apai parókiára; immár gyermekekkel - fizetés nélkül - meghúzódni. Itt érte a földosztás: itt lett a Járási Földosztó Bizottság titkára. Nem fájt neki a püspöki, esperesi birtokok felosztása a zselléreknek, nincsteleneknek, mert azoknak a föld ősi jusson járt. Munkájáért hála az újabb büntetés, mert elterjedt róla a rémhír, hogy hideget és meleget fúj a szája, és a meleg miatt - a földbirtokosok visszatérése - néhány Ufoszos visszaadta a földet. Innen az út a mérkvállaji segédlelkészségig vezetett - 36 évesen még nem sikerült önálló parókiához jutnia, a sorban mindig álltak előtte. Végre 1950-ben megkapta a 600 lelkes Tákos önálló parókiáját. Végigszenvedte itt az első TSZ-szervezést. Sajnálta az előtte szívét-lelkét feltáró tákosi népet, de tudta, a felső hatalom elhatározása elől kitérni nem lehet. Vigasztalta, bátorította, hogy megmaradjon a nép jó reménysége és hite. Itt fedezte fel a beregi népet, a csodálatos népművészetet, az akkor még ismeretlen tákosi templomot, amelynek festett kazettás mennyezetét egy télen át rajzolta, hogy megmentse az utókornak. Igazi megnyugvásra Gergelyiugornyán került sor; itt kezdte el a táj értékeinek összegyűjtését, felkutatását. Mint lelkész könnyen szót értett a falusi néppel, és így a keresztszemes beregi mintás törülközők, párnavégek és kézimunkák egyre gyűltek és kerültek le a vásárosnaményi gimnázium pincéjének két helyiségébe, amelyet kikunyerált a tanácstól. Biciklire került a rokka, a nyüst, a borda, a köpülő és a cserép, de szeme mindig a legjobbat látta meg. A gyűjtés nem mindig ment könnyen, de nemigen volt hiábavaló kísérlete még olyan esetekben sem, amikor a presbitérium hatáskörébe tartozó tárgyról volt szó, gondolok itt az úrasztalterítő-gyűjtemény re, amely vidéken egyedülálló és a 17. századtól a 20. századig terjed. Ha fogat kellett a nagyobb tárgyak beszállításához - bútor, öntöttvas kályha mindig biciklivel kísérte a fuvarost, hogy az anyag biztos helyre jusson. A tárgyak 8