A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Csiszár Árpád: A szatmári és beregi aprófalvak zsidósága és a falu kapcsolata a századfordulótól az 1940-es évekig

A tollszedő, a nyúlbőrös és a rongyszedő a kis falvakban dolgozott ugyan, de lakása központibb helyen volt. A rongyszedő is szekeres volt. Ma úgy mondanák, hogy hulladékgyűjtő. Régen gyűrűszsidónak is mondták. Hangos, éneklő kiáltással ment végig lassan a falun: „Csontot, rongyot, gubát, ócskavasat." Beregben az egyik állandó dallammal tréfásan énekelte: „Ócskavasat, mindenféle rongyokat, gubadarabokat, pendelyráncot, gatyakorcot, mindenféle ringyeket, rongyokat." A falubari valahol megállt, egy kis ponyvát a földre terített és erre rakta ki a csereárut. Filléres kis tükröt, rézgyűrűt, bugylibicskát, bádogos kisvedret és más a gyermekeket csábító dolgokat rakott ki, amivel a hozott rongyot, vasat kifizette. A gyermekek megbolydultak. Perceken belül híre ment a gyermekek közt, hogy itt jár a gyűrűs. A falu is szerencsés volt, mert megszabadult a felesleges hulladéktól. A kisfiúk büszkén fújták a sípot. A gyűrűs rongyszedő nagyobb területet jár be, így évente kevesebb alkalommal jelent meg. A gyűrűshöz hasonlóan járt a tollaszsidó. Néha szekéren járt, néha, gyalog. Hangos kiáltással ment végig ez is a falun: Van-é tallú eladó. Szóltunk a libatenyésztés és a hízott liba felvásárlásáról. A parasztasszonyok libatenyésztésének egyik nem is mellékes terméke a libapehely volt. A hizlalás előtt általában kétszer tépték meg a nyár folyamán a libákat. A tollnak mindig komoly ára volt. A falusi asszonyoknak egyik fő bevételi pénzforrása a toll volt. A hízott libán kívül még főként ebből tevődött össze a falusi asszonyoknak az a pénze, amiből a lányokat ágyneműkkel, terítőkkel stb. kiházasították. Az edényfélék ára is ilyen pénzekből gyűlt össze. A tollaszsidó dunnatok nagyságú zsákba rakta a kilóra vásárolt tollat. A gyalog tollaszsidó ezt a hátán vitte és ha többet kapott úgy gyűjtötte össze ideiglenesen a helyi kiszsidónál, onnan aztán szekérrel vitte tovább a központba. (Érdemes volna komolyan számbavenni most a libatenyésztés elmúlása után, hogy a kis falusi asszonyoknak mennyivel jelent tpbbet a havi 2800 Ft kereset, mint az otthoni szövés, fonást pénzzel is kiegészítő 10—12 liba haszna.) A lótartó kiszsidónak a lova csak munkaeszköz volt, szemben azzal, hogy a parasztgazda sokszor dicsekedésül státus jelként tartotta, kezelte a lovát. Befogásánál, útraindulásánál körülményes volt. A lovas zsidó az első adandó alkalommal, amikor valamelyes haszonnal cserélhette, hoszszas töprengés nélkül adta el lovát és vett helyette másikat. Alkalma is sok volt erre, mert a vásárokat állandóan járta. Nem egyszer előfordult, hogy más lóval jött haza a vásárról, mint amellyel elment. A szatmári részen nevezetes országos vásár volt a csengeri, ahol régi királyi szabadalom szerint, évente 12-szer tartottak országos vásárt minden hónap harmadik péntekén. Másik nagyobb vásári hely volt a kiszsidóság számára a fehérgyarmati vásár, ahol minden hétfőn jelentős hetivásár volt. Míg Csengerben elsősorban az ökörvásár volt nevezetes, Fehérgyarmaton jeles volt a borjú- és tehénvásár. Nagy volt a vonzáskörzete Tarpától kezdve az egész Szatmárból jártak ide. Voltak évente kétszer, vagy háromszor tartott kisebb vásárok is. Pl. Jánkon vagy Kölesében. Nem szükséges az összest felsorakoztatni. Hiába volt nagy a mátészalkai, vásárosnaményi vagy madai vásár, ez a szatmári kisfalvak zsidói számára távol volt. Az eladó parasztok Fehérgyarmatot nem kerülhették el. Tiszabecs tájától állataikat ide is úgy hajtották, hogy előző nap indultak. A vásárra menő 438