A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Ujváry Zoltán: Népmonda, népi emlékezés és helytörténet

annak, aki félelmetes az ő szent helyén, útjukat minden habozás nélkül Várad felé vették."

3 A legenda nyilvánvalóan nem tartalmaz valóságmagot. A történet a Szent Lászlóval kapcsolatos legendáriumban maradt fenn, amely révén a néphagyomány mondája mindig meg-megújult Biharban. Osváth Pál könyve is hozzájárulhatott a monda fennmaradásához. A Nagykereki nevének magyarázatában a legenda konkrét helyhez való alkalmazását figyelhetjük meg. Az ilyen variációk kialakulása a népköltés jellemző folyamatához tartozik. Szent László királyról egy másik legenda szélesebb körben ismeretes a magyar nyelvterületen. Ez László királynak a kunokkal folytatott harcaihoz kapcsolódik. A történetnek a hagyományban való folytonosságához nagymértékben hozzájárultak a Szent László életéről, csodás tetteiről szóló prédikációk és különböző írások, nyomtatványok. Figyelemre méltó, hogy Temesvári Pelbárt erdélyi népmondaként mondja el Szent László hadakozását a kunokkal és az alábbi monda is egykori erdélyi kapcsolatokra mutat. Az al-dunai Hertelendy-falván (Vojlovica) jegyeztem fel 1966-ban egy 80 éves székely asszonytól, aki szép Mátyás-mondákat is előadott. A hagyományt őrző Kovács Júlia írástudatlan apjától hallotta a történetet, aki családjával a múlt század végén (1883) a bukovinai Andrásfalváról települt át az Al-Duna-mentére. A monda nemcsak az általánosabban ismert motívumot — az aranyak kővé változtatását — s a győzelmet mondja el, hanem azonkívül tartalmaz még két csodatételt. László király a győztes seregnek élelmet és italt teremt: bivalycsorda jön elő imájára és kardja éle nyomán forrás fakad a sziklából. Ügy gondolom, hogy hasznos adalékul szolgál a bemutatásra kerülő mondai variáns a Szent Lászlóval kapcsolatos hagyomány vizsgálatához. A mondát magnetofonszalagon is rögzítette, amelyet — egészen csekély, stiláris módosításomtól eltekintve — az adatközlőm a következőképpen mondott el: „Anyáméktól hallottam, hogy ő szent király volt és egy fejjel nagyobb volt, mint a többi vitézek. Az akkori időben nem úgy volt, hogy katonának besorozták és menjen katonának a háborúba, hanem a király ment legelői. Akkor már .olyan nagy volt Magyarország, hogy három tenger mosta a határát. Itt meg a kunok bejöttek és ezt a délvidéket rabolták. És ő nem tudta, mert akkor se telefon nem volt, se semmi, hanem véres kardot hordoztatott az országban, hogy menjenek, mert veszélyben van Dél-Magyarország. Vitték a menyecskéket, meg a gyermekeket lóháton. Rabszíjra rákötözték és úgy vitték. Amikor a király megtudta, megsarkantyúzta a paripáját: — Utánam vitézek, utánam magyarok! Ne engedjük, hogy elvigyék a mi gyermekeinket! —- Bízzunk az istenben, majd ő megsegít! Mikor jöttek, jó napokig, akkor előrement egy futár és azt mondta: 3 Árpád-kori legendák és intelmek. Budapest, 1983. 99—100. 35